István Orosz

Randomly intersected
Pure moments perfected
Through frozen frames of times
Onto a heart an arrow flies.

You will certainly remember Zeno of Elea, who invented the proof that the image formed by emotions in clever situations is deceptive. I have tried to evoke one of Zeno’s parables in this old fragment of poetry. His famous paradox of the motionless arrow is perhaps an appropriate point of departure to speak of the relationship between my work and time. The arrow paradox, of course, is only the second most famous – after the renowned race between Achilles and the tortoise, at the end of which the swift-footed hero slinks off, defeated, the symbolic arrow of shame in his heart, while there is a more real arrow in his heel – but this is already another story, if you will, the blood and flesh arrow of another dimension.

  But now we have to imagine only a single flying arrow, and for now it is not its target that is important. At any point in time the arrow remains at a given point in the air. This moment has no temporal range; consequently, the arrow is at rest. With similar reasoning, it is foreseeable that in the moments to follow it is also motionless. Since this can be proved for any moment of time, according to Zeno, the arrow does not move at all: its flight is merely illusion. As a practising animation filmmaker, I am confronted with such things on a daily basis. If I were to animate an arrow that was shot, I would have to draw on a sheet one at rest, and then on another one another arrow, just the same as the previous one, but still not exactly the same. In principle then, we could draw as many as we would like, so that we could reduce them until the movement between them would be infinitely small.

  Zeno, and the primeval animation filmmaker break down time into the mere now, similar to some extent to the way we should interpret space in the allegory of the tortoise as the mere here. This certain now and here comes into being with the infinite division of the range of time and space, sliced all the way until they cease being a continuum. In other words, Zeno reduced the continuity of time – and together with this, that of space as well – to the sum of countless slices of time and space. Insomuch, however, as discontinuity in this case means “timelessness”, and “spacelessness”, in following him, we would be compelled to deny the existence not only of motion, but at the same time, of time and space. Before we settle the matter with a simple wave of the hand, let us recall that independent of Zeno, one of the past masters of Zen in China, Hui-shi, also arrived at a very similar conclusion, moreover in connection with a launched arrow. And simply as an encore, I will mention that according too German philosopher Eugen Herrigel, it is the Zen Buddhist exercises of archery that lead most closely to an understanding of existence.

  Sometimes I believe that the paradoxes judged to be unacceptable by the rational mind are perhaps suited after all to allow us with their aid to surmise more from the world than we could comprehend through traditional logic. We receive sceptically seemingly obvious assertions, and we believe in them that there is another, hidden reading of the world, which though we experience more circuitously, sometimes the search itself already promises more excitement. Can the trajectory of the arrow be checked; is time reversible; can something be redeemed, which we feel to be irredeemable?

  I was born in 1951, a strikingly undistinguished year even among insignificant years, whose heroic emptiness I illustrate with the title of the volume of the emigrant author, Arthur Koestler: Arrow in the Blue. The book, which happens to have been written precisely in 1951, naturally was not published in Hungary. In my infancy, there was a picture that I always gazed at, long and shuddering. There was an album among the many books of text and few of pictures of my parents, and in it was a picture with an arrow. I seem to recall that my mother’s name was written on the upper corner of the title page, although my first memories in connection with this picture derived most certainly from the time when I could not yet read. An old man with a kind face sat in the forest, protectively reaching toward a deer, that seemed to flee towards him seeking shelter. Between the trees – I can almost see him now – another man is also visible, who targets the fleeing creature with his arrow. Even up to this point, the picture gives one the shudders, but that which however was most seductive, and due to which I practically ran from the picture, so that some sort of unspeakable compulsion drove me back immediately, was to come only afterwards. The arrow is already in the heart of the peaceful man stroking the deer, the guileless – while he waits with forgiving patience, for the arrow to be shot. The very same arrow that the evil one has not even yet launched. Since then, I learned just who was the gentle martyr: Saint Giles, the Benedictine monk, protector of the disabled and lepers; but I must confess that ever since, I have been haunted by the vision of the arrow that was not yet launched and yet inflicted a mortal wound. I have perhaps even dreamed of it. Or perhaps I just would have wished that a dream were to reverse the order of events, that which we deem natural? Since the dream is capable of this – moreover, perhaps this is precisely how it works: inverting time. Time progresses from the future toward the past, or if you like, the clock revolves in them from right to left. Who has not woken with a start from a dream to a sudden noise, which blared in the dream as the result of lengthy events ensuing from one another? What else could explain this, if not the reversal of the direction of time, of its symbolic arrow? From the future in the direction of the past, we proceed from the consequences toward the causes, we could actualise “our future is passing” with the title of Gáspár Nagy’s volume of poetry, and we might think further to the iconic Father Florensky, Stalin’s most innocent victim, who exemplified the path to God precisely with the theological explanation of inverted time.

  In my films, in which there is also real time, historical questions sometimes arise, and thus the problematic of historical time appears. I attempted to reverse the linear flow of time in my film, Ah, America!; I reflected upon events of the recent past in my film entitled, Mind the Step!; and the individual representation of time in the film, Panoramas of Time was its own. Disconnectedness of time, and intensive, emblematic compression are generally symptomatic of animation film techniques. Events occur alongside one another, in connection with each other, somehow condensing time, as space observed through the viewfinder of a strong telephoto lens is also compressed, and things that are near and far land alongside each other. When I began my career, I existed in exactly this strange state of timelessness. They endeavoured to separate my generation from the historical past with artificially raised caesurae, while it was not acceptable to doubt the historical future. Since I was young and healthy, even the time coordinates that I experienced personally did not have a great influence on me. During this time, many emigrated from Hungary. They went to live in other countries. The question came to my mind: would it be possible to do just the same in terms of time? To be transplanted somehow in other eras? I readily imagined myself within the course of historical time: Renaissance, Baroque, Mannerism…

  In my youth I had often heard the expression to “read between the lines”, or to look on the other side of things. It was clear that the most important artworks had multiple meanings, at least two, and it was even more obvious to me that the more difficult it was to discern a meaning, the more significant that meaning was. The correlation of the pictures of dual meaning with time was obvious. They meant different things depending upon whether you regarded them from near or far. If one view presented a portrait, the other was a landscape. In such cases, the viewer becomes a co-author, as it is up to her/him to seek the pertinent viewpoint. While s/he searches for this, s/he must also experience her/his own temporal and spatial coordinates. S/he also identifies her/himself. And this is not always so simple. Even real three-dimensional objects can have different meanings if we look at them from elsewhere. The majority of my spatial paintings are at the same time real steps. This spatial form with its representation of repetition concerns time from the outset. Its levels are the keys on the keyboard of time. The columns and colonnades, which are recurring elements of my pictures, fill exactly the same role, but due to their repetitive nature, the projection of shadows and reflections are also a type of time-formula. We are familiar with the correlation between the flow of water and time – you cannot step twice into the same river – and naturally the mirror-images of water-inhabitants are also the preservers of time. And only one step more is required to reach symmetries from mirror-images. I use the plural because there are many types of symmetry, but their common denominator is that they are all directly related to time.

  When I draw similar architectural impossibilities, in actual fact I am experimenting with the visualisation of spatial paradoxes that are never independent of time. The levels of reality and imagination building upon each other, their strange loops intertwining in each other often produce the illusion of endlessness – or timelessness. I have made an attempt to graphically visualise my notions in connection with time – I confess, mostly unconsciously – in every one of my works collected under various titles on the following pages. Leafing through them again and again, and viewing them together, for me it is only in this way, in the metaphysical aura of their succession that time has been rendered self-evident, the determining role of time made visible. That is also possible, however, that it is only for lack of something better that I call this time. Those who are astonished to find that looking into Heraclitus’s river, it is not into the face of their own reflection that they gaze, will perhaps call this melancholy, or the enigmatic sorrow of geometry, the majestic solitude of symmetries, the eternal doubt of the inhabitants of mirror-images, or they will perceive the hopeless Platonic relationship of perspectives with the infinite.

  While I searched for the correlations between my own works and time, I also had to face the augustinian dilemma: What is time? If the question is not asked, I know precisely what it is, but if I have to express it, I would be incapable. But I am a visual artist, and so if I cannot tell it in words, I can try to draw it. I have made an attempt at this with the cover drawing. I wanted to describe graphically that the barely discernible rhythms of the human body, the throbbing of the bloodstream palpable in the pulse, and the movements of the stellar systems describable in complicated formulas all conform to the very gauge. Yes, finally I surmise that I could have used another word instead of “time”, but there are some names that are traditionally forbidden to speak, and in writing it is also better to omit them…

„Ha elmetszed találomra, bárhol,
mindig lesz majd egy olyan pillanat,
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.”

Bizonyára emlékeznek az eleai Zénonra, aki elmés szituációkat ötlött ki annak
igazolására, hogy az érzékek által alkotott kép mennyire félrevezető. A versben megidézett mozdulatlan nyílvessző elhíresült paradoxonja talán alkalmas kiindulópont ahhoz, hogy rajzaim és az idő kapcsolatáról beszéljek. A nyílvesszős mese persze csak a második leghíresebb – Akhilleusz és a teknős nevezetes versenyfutása után, amelynek végén a gyorslábú hős legyőzötten kullog el, szívében a szégyen jelképes nyílvesszeje, sarkában pedig egy valódibb nyíl –, de az már egy másik történet, ha tetszik, más dimenzió véresebb-halálosabb nyila.

Most csupán egyetlen repülő nyílvesszőt kell elképzelnünk, és a célja egyelőre nem is lényeges. Bármely időpillanatban a nyíl a levegő egy adott pontján tartózkodik. Ennek a pillanatnak nincs időbeli kiterjedése, következésképpen a nyíl nyugalomban van. Hasonlóan okoskodva belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is mozdulatlan. Mivel ez az idő bármelyik pillanatára igazolható, Zénon szerint a nyílvessző egyáltalán nem mozog: repülése csupán illúzió. Gyakorló rajzfilmesként naponta szembesülök ilyesmivel. Ha történetesen egy kilőtt nyílvesszőt animálnék, egy lapra egy nyugalomban lévőt kellene rajzolnom, aztán egy következőre egy másik nyilat, ugyanolyat, mint az előző volt, de mégsem ugyanazt. Elvileg ugyebár akárhányat rajzolhatnánk úgy, hogy a köztük lévő elmozdulást végtelenül kicsire csökkentenénk.

Zénon, ez az ős rajzfilmes az időt csupa mostra bontja fel, némileg hasonlóan ahhoz,
ahogy a teknősbékás példamesében a teret csupa ittként kell értelmeznünk. Ez a bizonyos most és itt az időtartam, illetve a téri kiterjedés végtelen számú felosztásából jön létre, mindaddig szeletelve őket, amíg megszűnnek kontinuumnak lenni. Más szavakkal Zénon redukálta az idő szakadatlanságát – és ezzel együtt a tér kontinuitását is – számtalan idő- és térszeletke összegére. Minthogy azonban a diszkontinuitás ezen esetben „időtlenséget”, illetve „térnélküliséget” jelent, őt követve kénytelenek lennénk nemcsak a mozgásnak, hanem egyúttal az időnek és a térnek a létezését is tagadni. Mielőtt egy kézlegyintéssel elintéznénk a dolgot, jusson eszünkbe, hogy Zénontól függetlenül Kínában a Zen egyik atyamestere, Hui Shi is nagyon hasonló
következtetésre jutott, ráadásul ő is egy kilőtt nyílvesszővel kapcsolatban. Azt meg már csak ráadásként említem, hogy Eugen Herrigel német filozófus szerint a létezés megértéséhez, önmagunk megismeréséhez legközelebb a zen-buddhista íjászgyakorlatok vezetnek.
Néha úgy hiszem, hogy a józan ész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok talán mégis alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal biztat. Megállítható-e vajon a nyílvessző útja, visszapörgethető-e az idő, jóvátehető-e valami, amit jóvátehetetlennek érzünk? 1951-ben születtem, a nem túl jelentősek között is egy feltűnően jelentéktelen évben,
amelynek heroikus ürességét az emigráns író, Koestler Arthur könyvének címével példázom: Nyílvessző a végtelenbe. A könyv, amely történetesen éppen 1951-ben íródott, természetesen
nem Magyarországon jelent meg. Kisgyermekkoromban mindig hosszan és borzongva néztem
1 Az írás első változata A lerajzolt idő [The Drawn Time] című könyvben jelent meg, Tiara Kiadó, Budapest, 2008

egy képet. Szüleim sok szöveges és kevés képeskönyve között volt egy album, benne egy
nyílvesszős kép. Úgy emlékszem, édesanyám neve volt a címoldal fölső sarkába írva, bár a
képpel kapcsolatos első emlékeim egész biztosan abból az időből valók, amikor még nem tudtam
olvasni. Egy jóságos arcú bácsi ült az erdőben, karjával védelmezőn nyúlt egy őzike felé, aki úgy
tűnt, éppen azért menekült hozzá, hogy oltalmat találjon. A fák között – szinte most is látom –
egy másik férfi is látszik, aki nyilával éppen célba veszi a menekülő állatot. Már eddig is
borzongató a kép, ami azonban a legnagyobb hatással volt rám, ami miatt szinte szöktem a kép
elől, úgy, hogy azonnal vissza is űzött hozzá valami kimondhatatlan kényszer, az csak ezután
jön. A jámbor arcúnak, miközben megbocsátó türelemmel várja, hogy kilőjék azt a nyilat, ennek
az őzikesimogató békés férfiúnak már ott van a szívében a nyílvessző. Ugyanaz a nyíl, amelyet
még ki sem lőtt a gonosz. Azóta megtanultam, ki volt a szelíd vértanú: Szent Egyed, a bencés
barát, a nyomorékok és leprások istápja (azt is tudom, hogy Kolozsvári Tamás
garamszentbenedeki oltáráról való a kép); de bevallom, hogy a még ki sem lőtt, máris halálos
sebet ejtő nyílvessző víziója azóta is kísért. Talán már álmodtam is vele. Vagy csak szerettem
volna, hogy egy álom fordítsa meg a történések sorrendjét, azt, amelyet természetesnek vélünk?
Hiszen az álom képes erre, sőt talán éppen úgy működik, hogy megfordítja az időt. Az idő a
jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Ki nem riadt még föl
álmából valami hirtelen jött zajra, amely az álomban hosszadalmas, egymásból következő
események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő
irányának, annak a jelképes nyílvesszőnek a megfordulásával? A jövőtől a múlt irányába, a
következményektől az okok felé tartunk, „múlik a jövőnk”, aktualizálhatnánk Nagy Gáspár
verseskönyvének címével, és gondolhatnánk tovább az ikonarcú Florenszkij atyával, Sztálin
legártatlanabb áldozatával, aki éppen a megfordított idő teleologikus magyarázatával példázta az
Istenhez vezető utat.
Filmjeimben, amelyeknek valódi idejük is van, olykor történelmi kérdések is fölmerülnek, s így
a történelmi idő problematikája is megjelenik. Az idő lineáris áramlását próbáltam megfordítani
az Ah, Amerika! című filmemben, a közelmúlt eseményeire reflektáltam a Vigyázat lépcső! című
filmmel, és az idő individuális megjelenítése Az idő látképei című filmnek volt sajátja. Az idő
szaggatottsága és az erős, emblémaszerű tömörítés az animációs filmtechnikára általában
jellemző. Az események egymás mellett, egymással összekapcsolva történnek meg, valahogy
úgy sűrítve össze az időt, ahogyan erős teleobjektív keresőjébe nézve a tér is összepréselődik, és
egymás mellé kerülnek közeli és távoli dolgok. Fekete lyuk – fehér lyuk című animációm minden
jelenetét önmagában létező megnyújtott pillanatnak képzeltem, olyan, az időáramból kiszakított
apró jelennek, amely megsokszorozva, egymás mögé pakolva sem összegződik, és amelyek
eredőjéből nem szerveződhet idő. Amikor a pályát elkezdtem, ugyanebben a különös, idő nélküli
állapotban léteztem. A történelmi múlttól mesterségesen emelt cezúrákkal igyekezték
elválasztani generációmat, a történelmi jövőben pedig nem illett kételkedni. Minthogy fiatal
voltam, egészséges, ezért a személyesen megélt időkoordináták sem voltak rám túl nagy hatással.
Abban az időben sokan emigráltak Magyarországról. Más országba mentek lakni. Fölmerült
bennem a kérdés, meg lehet-e ugyanezt az időben is tenni: más korokba plántálódni át
valahogyan. Szívesen képzeltem el magamat a történelmi idő folyamatában. Reneszánsz, barokk,
Fiatalkoromban sokat hallottam azt a kifejezést, hogy olvass a sorok között, vagy nézd
meg a dolgok másik oldalát is. Nyilvánvaló volt, hogy a fontosabb műalkotásoknak több
jelentése van, de legalább kettő, és még ennél is nyilvánvalóbb volt számomra, hogy az a
fontosabb, amelyik nehezebben vehető észre. A kettős jelentésű képek összefüggése az idővel
nyilvánvaló. Mást jelentenek, ha közelről és mást, ha távolról nézik meg őket. Ha az egyik nézet
egy portré, a másik már egy tájkép. Ezekben az esetekben a néző alkotótárssá válik, neki kell
megkeresni a helyes nézőpontot. Miközben ezt keresi, saját időbeli és térbeli koordinátáit is meg
kell tapasztalnia. Magát is, saját helyzetét is azonosítania kell, és ez néha nem is olyan egyszerű.
Valódi háromdimenziós tárgyak is jelenthetnek mást, ha máshonnan nézünk rájuk. Térbeli
festményeim zöme egyúttal valódi lépcső. Ez a téri forma az ismétlődés megjelenítésével eleve

az időről szól. Fokai billentyűk az idő klaviatúráján. Ugyanezt a szerepet töltik be az oszlopok,
oszlopsorok is, amelyek visszatérő elemei a képeimnek, de repetitív volta miatt egyfajta
időképlet az árnyékvetés és a tükröződés is. Ismerjük a víz és az idő folyása közti összefüggést –
nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba –, és természetesen a vizekben lakozó tükörképek is
az idő őrizői. A tükörképektől a szimmetriákhoz már csak egy lépés kell. Többes számot
használok, mert sokféle szimmetria létezik, de közös tulajdonságuk, hogy mindnyájan közvetlen
rokonságban vannak az idővel.
Amikor építészeti lehetetlenségeket rajzolok, a háromdimenziós világban elképzelhetetlen konstrukciókat,
tulajdonképp olyan téri paradoxonok megjelenítésével kísérletezem, amelyek sosem függetlenek az időtől.
A valóság és a képzelet egymásra épülő szintjei, egymással összefonódó különös hurkai gyakran keltik a
végtelenség vagy az időtlenség illúzióját. Különböző címek alatt összegyűjtött munkáimat átlapozva
meglepve vettem észre, hogy szinte mindegyiken, és többnyire öntudatlanul, az idővel kapcsolatos
képzeteim rajzi megjelenítésére tettem kísérletet. Együtt látva őket, számomra is csak így,
egymásutániságuk metafizikus aurájában vált nyilvánvalóvá az idő, a láthatóvá tett idő meghatározó
szerepe. Sosem állt szándékomban valóban „lerajzolni” az időt, úgy láttatni, ahogy Berzsenyi tette („Oh, a
szárnyas idő…”) és úgy ragadni meg, ahogy Valery („Íme itt van a szárnyánál fogva…”), pláne nem
akartam farkába harapó kígyóvá (Uroboros), gyermekfaló Szaturnusszá (Goya), roskatag kaszássá
(Hogarth),vagy mélabús síridillé (Poussin) egyszerűsíteni, de be kell vallanom, szívesen figyeltem meg
magamon azt a borzongató vonzalmat, ami az ilyen képek nézegetése közben olykor elfogott.
Az is lehet azonban, hogy csak jobb híján hívom időnek azt, ami foglalkoztat. Azok, akik
rádöbbennek, hogy Hérakleitosz folyójába nézve már nem a saját tükörképük arcába tekintenek,
talán melankóliának fogják nevezni, vagy a geometria enigmatikus szomorúságának, a
szimmetriák fenséges társtalanságának, a tükörképekben lakozó örök kétségnek, vagy
észreveszik a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolatát a végtelennel.
A dolgozat első felében a „lerajzolható időt” magyarázgattam képzőművészeti munkáim,
animációs filmjeim és grafikáim kapcsán. Talán úgy kellene inkább fogalmaznom, hogy
megpróbáltam megérteni a saját munkáimat és felfogni azok összefüggését az idővel. Néhány
éve meg is jelent az írás egy kétnyelvű grafikai albumban Az idő látképei címmel (A lerajzolt
idő, Tiara Kiadó, 2008). A szöveg legproblematikusabb része kétségtelenül az volt, amelyben az
idő irányát fejtegettem, olyasmit állítva, hogy az álomban megfordul az idő. Be kell vallanom,
minél tovább töprengek rajta, annál kevésbé értem magam is. Az sem ment fel, hogy már Szent
Ágoston sem értette, legalábbis, ha megkérdezték felőle, akkor fogalma sem volt, mi is az idő
valójában. Ha éppen nem kérdezték, olyankor persze tudta ő nagyon is pontosan. Az augustinusi
paradoxonnal tovább játszva hadd állítsam: én ugyan biztosan nem értem, viszont ha kérdezik,
készséggel elmagyarázom, hisz miért is volnék szegről-végről valami tanárféleség, ha nem
tudnék megértetni olyan dolgokat is, amelyekről amúgy nem sok sejtelmem van.
Az írtam tehát, hogy az álomban megfordul az idő, a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy
tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Így magyaráztam: ki nem riadt még föl álmából
valami hirtelen jött zajra, valami olyanra, amely az álomban hosszadalmas, egymásból
következő események eredőjeként is felharsant egyidejűleg a valódi zajjal? Mi mással lehetne
magyarázni ezt, ha nem az idő irányának megfordulásával? Nyilván úgy képzeltem, hogy maga
az álomtörténet már annak a ténynek a tudatában veszi kezdetét, hogy befejezése csakis az a
bizonyos hang lehet, mondjuk egy ajtó becsapódása, egy telefon megcsörrenése vagy egy kakas
kukorékolása, ami majd a jövőben, az ébrenlét távoli jövőjében megtörténik. Eszerint az okozat
előbbre kerülne az oknál, ami kétségtelenül olyasmi, mintha megfordulna az idő, ám korántsem
ugyanaz. A kézenfekvő magyarázat az lehetne, hogy az álomnak nincs időbeli kiterjedése, a
terjengős és részletekben gazdag események sorozata egyetlen pillanat alatt történik meg,
villámként cikkanva át álmodó agyvelőnkön. Szőcs Géza a Műhely folyóirat Álom számába
(2008. 5–6) írt esszéjében az agy gyors felfogó- és ítélőképességére, a tudat óriás

tartalékkapacitására következtet a jelenségből, és bizonyára igaza is van. Én azonban, még ha az
észérvek ellene szólnak is, megszerettem a reverzibilis álom-idő paradoxonját. A visszafelé
gombolyodó, az okozattól az okok felé haladó mese egyszerűen érdekesebben hangzik, mint a
kiterjedés nélküli, megpróbálom hát mégis megmenteni vagy igazolni valahogy. Előbb azonban
hadd említsek meg még egy zavarba ejtő jelenséget.
A megforduló időiránnyal kapcsolatos a sokat elemzett déjà vu érzés, melynek során úgy
véljük, mintha valami már megtörtént volna velünk, holott biztosan tudjuk, sosem jártunk még
az adott helyen, nem ismerhetjük az épp bemutatott személyt, s nem érinthettük még a szóban
forgó tárgyat sem. Mégis emlékszünk rá. Feltehető, hogy olyan helyszínekre gondolunk vissza,
olyan jeleneteket élünk át, amelyek álmainkban történtek meg velünk. A formális logika
időiránya fordul meg itt, a valóság emlékszik vissza az álomra, nem az álom a valóságra, ahogy
az elvárható lenne.
A tudósok úgy sejtik, hogy az idő „szabályos” irányulása, a történelemnek a múltból a
jövő felé görgő volta az univerzumnak abból a sajátosságából fakad, hogy keletkezése (a Nagy
Bumm) óta folyamatosan tágul. Ebből az következnék, hogy ha történetesen a tágulás szűküléssé
változna, megfordulna az idő iránya is, és egyszerre elkezdenénk a múlt helyett a jövőre
emlékezni. Születtek is elméletek arra vonatkozóan, hogy a világegyetem tágulása elérve egy
maximális méretet nem semmisül meg (a mások által feltételezett Nagy Reccs során), hanem
megfordul, újra szűkülni kezd, és a jelenlegi folyamatoknak épp az ellenkezője megy majd végbe
benne. Így aztán az univerzum kezdete és vége, első és utolsó pillanata ugyanaz lenne. Ugyanaz
a téri helyzet és ugyanaz a minutum. Egy kicsit barátságosabb úgy képzelni el mindezt, hogy az
univerzum ezt a táguló-szűkülő mozgást ciklikusan ismételgeti, akár ha egy fenséges tüdő
roppant lélegzetvételei követnék egymást. A tágulásból szűkülésbe forduló irányváltást, sőt
összeomlásig fokozódó redukciót a csillagászok által fekete lyukaknak nevezett területeken
megtapasztalhatjuk lokálisan, s így ezekben a régiókban – legalábbis elméleti szinten –
vizsgálható lehetne a megforduló idő jelensége. Egyfajta fekete lyuk lenne tehát az álom?
Mindenesetre mint metafora, mint a megforduló idővel operáló álom megjelenítésére használt
hasonlat, a fekete lyuk jó eszköz lehet az irodalmárok, a képzőművészek kezében, s bevallom,
mindkét minőségemben megpróbálkoztam már a használatával.
Az időt általában lineárisan képzeljük el, egyetlen vonal mentén haladva, ahogyan a kurzor
mozog a képernyőn a YouTube filmek alatt. Ha egy koordináta-rendszerben ábrázolnánk, akkor
az x tengely legyen a hagyományos idő vonala, vagy nevezzük egyszerűbben ébrenlétidőnek, az
álom ideje pedig az y tengelyen fusson, az y tengely negatív tartományában, az álommúltban,
vagy képletesebben: álommélyben épüljön az álomsztori. A való világból az álomra vagy az
álomból a valóságra látni: fogjuk föl úgy a feladatot, mintha két mozgó objektumból
szemlélnénk egymást. Apró könnyítés: akinek túl bonyodalmas lenne, hogy a két tengely
vonatán közlekedő valami mégiscsak egyetlen identitás, az fogja fel úgy, hogy az egyik
agyféltekéje az álom, a másik a valóság vonatán utazik. (Na jó, lehet, hogy ez mégis inkább
nehezítés volt.) A tengelyek felezőpontján, már amennyiben lehet egyáltalán a végtelennek a
közepét emlegetni (legföljebb csak úgy, ahogy Babits teszi a Végtelen folyosóban: „Bárhol
bukom, felén bukom”), tehát az Origóban, ahol az y tengely metszi az x-et, ott van az a hirtelen
zaj, ott rikkantja el magát az a bizonyos kakas, ott van a fölriasztó jelen. Az álomtörténet és az
ébrenlétidő egyszerre megszólaló hangpárját könnyű odaképzelni a koordináta-rendszerbe,
hiszen a sztereó felvételek esetén is az egyik mikrofon műsorát vízszintes, a másikét pedig
függőleges irányú hullámzás formájában rögzítik a hanglemezek barázdáiban. Akár az
ébrenlétidő tengelye felől nézzük az y tengely álomhaladványát, akár az álom felől az x idő
kurzorát, az általuk megjelenített idők iránya „szabályosnak ” tetszik, igaz, különböző utak
mentén, de mégis mindkettő a jelen felé konvergál. Semmi okunk azonban arra, hogy az időt
egyenes vonalú mozgásként képzeljük el. Időérzékelésünk eleve berzenkedik ellene, az álomidőt
meg pláne valami hektikusan mozgó haladványként szoktuk megidézni. Vagyis a merev
tengelymozgások helyett természetesebb a koordináta-rendszer terében futó, görbe, de legalábbis
ívelt pályákat elképzelnünk, ahol egymás felől nézvést a másik mozgáspályája különös dolgokat

mutathat. Látszólag megáll, megfordul, hátrálni kezd, hurkot vet, újraindul, vagyis, ha kozmikus
hasonlatot keresnénk, úgy alakulnak koordináta-rendszerünk eseményei, ahogy a csillagtér
bolygómozgásait érzékeljük a Földről nézvést. Az amúgy szabályos pályájukon monoton keringő
külső planéták a náluk gyorsabban haladó Földről figyelve hasonlóan meglepő
irányváltoztatásokat hajtanak végre. Innen a képletes bolygó = bolyongó nevük, ami a golyó
formára hajazva mellesleg nyelvújítási telitalálat volt.
Visszatérve hát az álomidő irányára, az irányulással kapcsolatos magyarázkodásomra,
hadd fogalmazzak úgy, hogy ha a dolgozat elején oly könnyedén odavetett „megforduló idő”
kifejezésnek mégis van némi létjogosultsága, akkor csak azzal a kiegészítéssel, hogy a valós idő
felől szemlélt, az ébrenlétidő szemszögéből vizsgált álomidő megy visszafelé, azaz csak
látszólag hátrál. Tehát „látszólag” – ezt a szót kellett volna használnom, de mivel úgy vagyunk
megalkotva, hogy az objektív idő amúgy is felfoghatatlan számunkra, azt sem igen tudjuk,
létezik-e egyáltalán; csakis az általunk megélt, a szubjektív időfolyam felől vagyunk képesek az
álomidőt vizsgálni; ezt a szubjektív időt neveztem az imént, meglehet szimplifikálva,
„ébrenlétidőnek”, és innen nézve az álom bizony megy visszafelé, hátrál, mint a rák, mint ahogy
az ókoriak szerint az Eufrátesz folyik és ahogy ahogyan Kínában a nyugdíjasok járnak. A
látszólagosságról meg csak annyit, hogy akik ismerik valamelyest a rajzaimat, elsősorban az
úgynevezett anamorfózisaimat, azok számára talán magától értetődik, hogy szinte minden a
szemszögekről, a nézőpontokról, voltaképpen a látszatokról szól. Úgy értve, hogy az idő mellett
Hát ennyi volna a Lerajzolt idő appendixe. Felriadhatunk ugyan arra a fátumos sztereó
hangra, ám ne legyen kétségünk, az álom a kakasszó után, az időpálya pozitív tartományában is
folyik tovább, folytatódik, emelkedik, ível, még akkor is, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk
róla, úgy tűnik, mintha történései nem velünk esnének meg, és azt hisszük, hogy csak valahol ott
az x tengely mentén, a való világ unalmas régiójában zajlik az életünk. Biztosíthatom önöket,
hogy mindez csupán csalóka látszat.


This website uses cookies to ensure you get the best experience possible, see Privacy Policy.