Orosz István
A LERAJZOLT IDŐ

„Ha elmetszed találomra, bárhol,
mindig lesz majd egy olyan pillanat,
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.”

  Bizonyára emlékeznek az eleai Zénonra, aki elmés szituációkat ötlött ki annak igazolására, hogy az érzékek által alkotott kép mennyire félrevezető. A versben megidézett mozdulatlan nyílvessző elhíresült paradoxonja talán alkalmas kiindulópont ahhoz, hogy rajzaim és az idő kapcsolatáról beszéljek. A nyílvesszős mese persze csak a második leghíresebb – Akhilleusz és a teknős nevezetes versenyfutása után, amelynek végén a gyorslábú hős legyőzötten kullog el, szívében a szégyen jelképes nyílvesszeje, sarkában pedig egy valódibb nyíl –, de az már egy másik történet, ha tetszik, más dimenzió véresebb-halálosabb nyila.

  Most csupán egyetlen repülő nyílvesszőt kell elképzelnünk, és a célja egyelőre nem is lényeges. Bármely időpillanatban a nyíl a levegő egy adott pontján tartózkodik. Ennek a pillanatnak nincs időbeli kiterjedése, következésképpen a nyíl nyugalomban van. Hasonlóan okoskodva belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is mozdulatlan. Mivel ez az idő bármelyik pillanatára igazolható, Zénon szerint a nyílvessző egyáltalán nem mozog: repülése csupán illúzió. Gyakorló rajzfilmesként naponta szembesülök ilyesmivel. Ha történetesen egy kilőtt nyílvesszőt animálnék, egy lapra egy nyugalomban lévőt kellene rajzolnom, aztán egy következőre egy másik nyilat, ugyanolyat, mint az előző volt, de mégsem ugyanazt. Elvileg ugyebár akárhányat rajzolhatnánk úgy, hogy a köztük lévő elmozdulást végtelenül kicsire csökkentenénk.

  Zénon, ez az ős rajzfilmes az időt csupa mostra bontja fel, némileg hasonlóan ahhoz, ahogy a teknősbékás példamesében a teret csupa ittként kell értelmeznünk. Ez a bizonyos most és itt az időtartam, illetve a téri kiterjedés végtelen számú felosztásából jön létre, mindaddig szeletelve őket, amíg megszűnnek kontinuumnak lenni. Más szavakkal Zénon redukálta az idő szakadatlanságát – és ezzel együtt a tér kontinuitását is – számtalan idő- és térszeletke összegére. Minthogy azonban a diszkontinuitás ezen esetben „időtlenséget”, illetve „térnélküliséget” jelent, őt követve kénytelenek lennénk nemcsak a mozgásnak, hanem egyúttal az időnek és a térnek a létezését is tagadni. Mielőtt egy kézlegyintéssel elintéznénk a dolgot, jusson eszünkbe, hogy Zénontól függetlenül Kínában a Zen egyik atyamestere, Hui Shi is nagyon hasonló következtetésre jutott, ráadásul ő is egy kilőtt nyílvesszővel kapcsolatban. Azt meg már csak ráadásként említem, hogy Eugen Herrigel német filozófus szerint a létezés megértéséhez, önmagunk megismeréséhez legközelebb a zen-buddhista íjászgyakorlatok vezetnek.

  Néha úgy hiszem, hogy a józan ész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok talán mégis alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal biztat. Megállítható-e vajon a nyílvessző útja, visszapörgethető-e az idő, jóvátehető-e valami, amit jóvátehetetlennek érzünk?

  1951-ben születtem, a nem túl jelentősek között is egy feltűnően jelentéktelen évben, amelynek heroikus ürességét az emigráns író, Koestler Arthur könyvének címével példázom: Nyílvessző a végtelenbe. A könyv, amely történetesen éppen 1951-ben íródott, természetesen nem Magyarországon jelent meg. Kisgyermekkoromban mindig hosszan és borzongva néztem egy képet. Szüleim sok szöveges és kevés képeskönyve között volt egy album, benne egy nyílvesszős kép. Úgy emlékszem, édesanyám neve volt a címoldal fölső sarkába írva, bár a képpel kapcsolatos első emlékeim egész biztosan abból az időből valók, amikor még nem tudtam olvasni. Egy jóságos arcú bácsi ült az erdőben, karjával védelmezőn nyúlt egy őzike felé, aki úgy tűnt, éppen azért menekült hozzá, hogy oltalmat találjon. A fák között – szinte most is látom – egy másik férfi is látszik, aki nyilával éppen célba veszi a menekülő állatot. Már eddig is borzongató a kép, ami azonban a legnagyobb hatással volt rám, ami miatt szinte szöktem a kép elől, úgy, hogy azonnal vissza is űzött hozzá valami kimondhatatlan kényszer, az csak ezután jön. A jámbor arcúnak, miközben megbocsátó türelemmel várja, hogy kilőjék azt a nyilat, ennek az őzikesimogató békés férfiúnak már ott van a szívében a nyílvessző. Ugyanaz a nyíl, amelyet még ki sem lőtt a gonosz. Azóta megtanultam, ki volt a szelíd vértanú: Szent Egyed, a bencés barát, a nyomorékok és leprások istápja (azt is tudom, hogy Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki oltáráról való a kép); de bevallom, hogy a még ki sem lőtt, máris halálos sebet ejtő nyílvessző víziója azóta is kísért. Talán már álmodtam is vele. Vagy csak szerettem volna, hogy egy álom fordítsa meg a történések sorrendjét, azt, amelyet természetesnek vélünk? Hiszen az álom képes erre, sőt talán éppen úgy működik, hogy megfordítja az időt. Az idő a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, amely az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának, annak a jelképes nyílvesszőnek a megfordulásával? A jövőtől a múlt irányába, a következményektől az okok felé tartunk, „múlik a jövőnk”, aktualizálhatnánk Nagy Gáspár verseskönyvének címével, és gondolhatnánk tovább az ikonarcú Florenszkij atyával, Sztálin legártatlanabb áldozatával, aki éppen a megfordított idő teleologikus magyarázatával példázta az Istenhez vezető utat. Filmjeimben, amelyeknek valódi idejük is van, olykor történelmi kérdések is fölmerülnek, s így a történelmi idő problematikája is megjelenik. Az idő lineáris áramlását próbáltam megfordítani az Ah, Amerika! című filmemben, a közelmúlt eseményeire reflektáltam a Vigyázat lépcső! című filmmel, és az idő individuális megjelenítése Az idő látképei című filmnek volt sajátja. Az idő szaggatottsága és az erős, emblémaszerű tömörítés az animációs filmtechnikára általában jellemző. Az események egymás mellett, egymással összekapcsolva történnek meg, valahogy úgy sűrítve össze az időt, ahogyan erős teleobjektív keresőjébe nézve a tér is összepréselődik, és egymás mellé kerülnek közeli és távoli dolgok. Fekete lyuk – fehér lyuk című animációm minden jelenetét önmagában létező megnyújtott pillanatnak képzeltem, olyan, az időáramból kiszakított apró jelennek, amely megsokszorozva, egymás mögé pakolva sem összegződik, és amelyek eredőjéből nem szerveződhet idő. Amikor a pályát elkezdtem, ugyanebben a különös, idő nélküli állapotban léteztem. A történelmi múlttól mesterségesen emelt cezúrákkal igyekezték elválasztani generációmat, a történelmi jövőben pedig nem illett kételkedni. Minthogy fiatal voltam, egészséges, ezért a személyesen megélt időkoordináták sem voltak rám túl nagy hatással. Abban az időben sokan emigráltak Magyarországról. Más országba mentek lakni. Fölmerült bennem a kérdés, meg lehet-e ugyanezt az időben is tenni: más korokba plántálódni át valahogyan. Szívesen képzeltem el magamat a történelmi idő folyamatában. Reneszánsz, barokk, manierizmus…

  Fiatalkoromban sokat hallottam azt a kifejezést, hogy olvass a sorok között, vagy nézd meg a dolgok másik oldalát is. Nyilvánvaló volt, hogy a fontosabb műalkotásoknak több jelentése van, de legalább kettő, és még ennél is nyilvánvalóbb volt számomra, hogy az a fontosabb, amelyik nehezebben vehető észre. A kettős jelentésű képek összefüggése az idővel nyilvánvaló. Mást jelentenek, ha közelről és mást, ha távolról nézik meg őket. Ha az egyik nézet egy portré, a másik már egy tájkép. Ezekben az esetekben a néző alkotótárssá válik, neki kell megkeresni a helyes nézőpontot. Miközben ezt keresi, saját időbeli és térbeli koordinátáit is meg kell tapasztalnia. Magát is, saját helyzetét is azonosítania kell, és ez néha nem is olyan egyszerű. Valódi háromdimenziós tárgyak is jelenthetnek mást, ha máshonnan nézünk rájuk. Térbeli festményeim zöme egyúttal valódi lépcső. Ez a téri forma az ismétlődés megjelenítésével eleve az időről szól. Fokai billentyűk az idő klaviatúráján. Ugyanezt a szerepet töltik be az oszlopok, oszlopsorok is, amelyek visszatérő elemei a képeimnek, de repetitív volta miatt egyfajta időképlet az árnyékvetés és a tükröződés is. Ismerjük a víz és az idő folyása közti összefüggést – nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba –, és természetesen a vizekben lakozó tükörképek is az idő őrizői. A tükörképektől a szimmetriákhoz már csak egy lépés kell. Többes számot használok, mert sokféle szimmetria létezik, de közös tulajdonságuk, hogy mindnyájan közvetlen rokonságban vannak az idővel. Amikor építészeti lehetetlenségeket rajzolok, a háromdimenziós világban elképzelhetetlen konstrukciókat, tulajdonképp olyan téri paradoxonok megjelenítésével kísérletezem, amelyek sosem függetlenek az időtől. A valóság és a képzelet egymásra épülő szintjei, egymással összefonódó különös hurkai gyakran keltik a végtelenség vagy az időtlenség illúzióját. Különböző címek alatt összegyűjtött munkáimat átlapozva meglepve vettem észre, hogy szinte mindegyiken, és többnyire öntudatlanul, az idővel kapcsolatos képzeteim rajzi megjelenítésére tettem kísérletet. Együtt látva őket, számomra is csak így, egymásutániságuk metafizikus aurájában vált nyilvánvalóvá az idő, a láthatóvá tett idő meghatározó szerepe. Sosem állt szándékomban valóban „lerajzolni” az időt, úgy láttatni, ahogy Berzsenyi tette („Oh, a szárnyas idő…”) és úgy ragadni meg, ahogy Valery („Íme itt van a szárnyánál fogva…”), pláne nem akartam farkába harapó kígyóvá (Uroboros), gyermekfaló Szaturnusszá (Goya), roskatag kaszássá (Hogarth),vagy mélabús síridillé (Poussin) egyszerűsíteni, de be kell vallanom, szívesen figyeltem meg magamon azt a borzongató vonzalmat, ami az ilyen képek nézegetése közben olykor elfogott. Az is lehet azonban, hogy csak jobb híján hívom időnek azt, ami foglalkoztat. Azok, akik rádöbbennek, hogy Hérakleitosz folyójába nézve már nem a saját tükörképük arcába tekintenek, talán melankóliának fogják nevezni, vagy a geometria enigmatikus szomorúságának, a szimmetriák fenséges társtalanságának, a tükörképekben lakozó örök kétségnek, vagy észreveszik a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolatát a végtelennel.

*

  A dolgozat első felében a „lerajzolható időt” magyarázgattam képzőművészeti munkáim, animációs filmjeim és grafikáim kapcsán. Talán úgy kellene inkább fogalmaznom, hogy megpróbáltam megérteni a saját munkáimat és felfogni azok összefüggését az idővel. Néhány éve meg is jelent az írás egy kétnyelvű grafikai albumban Az idő látképei címmel (A lerajzolt idő, Tiara Kiadó, 2008). A szöveg legproblematikusabb része kétségtelenül az volt, amelyben az idő irányát fejtegettem, olyasmit állítva, hogy az álomban megfordul az idő. Be kell vallanom, minél tovább töprengek rajta, annál kevésbé értem magam is. Az sem ment fel, hogy már Szent Ágoston sem értette, legalábbis, ha megkérdezték felőle, akkor fogalma sem volt, mi is az idő valójában. Ha éppen nem kérdezték, olyankor persze tudta ő nagyon is pontosan. Az augustinusi paradoxonnal tovább játszva hadd állítsam: én ugyan biztosan nem értem, viszont ha kérdezik, készséggel elmagyarázom, hisz miért is volnék szegről-végről valami tanárféleség, ha nem tudnék megértetni olyan dolgokat is, amelyekről amúgy nem sok sejtelmem van.

  Az írtam tehát, hogy az álomban megfordul az idő, a jövőtől a múlt felé halad, ha úgy tetszik, az óra jobbról balra forog bennük. Így magyaráztam: ki nem riadt még föl álmából valami hirtelen jött zajra, valami olyanra, amely az álomban hosszadalmas, egymásból következő események eredőjeként is felharsant egyidejűleg a valódi zajjal? Mi mással lehetne magyarázni ezt, ha nem az idő irányának megfordulásával? Nyilván úgy képzeltem, hogy maga az álomtörténet már annak a ténynek a tudatában veszi kezdetét, hogy befejezése csakis az a bizonyos hang lehet, mondjuk egy ajtó becsapódása, egy telefon megcsörrenése vagy egy kakas kukorékolása, ami majd a jövőben, az ébrenlét távoli jövőjében megtörténik. Eszerint az okozat előbbre kerülne az oknál, ami kétségtelenül olyasmi, mintha megfordulna az idő, ám korántsem ugyanaz. A kézenfekvő magyarázat az lehetne, hogy az álomnak nincs időbeli kiterjedése, a terjengős és részletekben gazdag események sorozata egyetlen pillanat alatt történik meg, villámként cikkanva át álmodó agyvelőnkön. Szőcs Géza a Műhely folyóirat Álom számába (2008. 5–6) írt esszéjében az agy gyors felfogó- és ítélőképességére, a tudat óriás tartalékkapacitására következtet a jelenségből, és bizonyára igaza is van. Én azonban, még ha az észérvek ellene szólnak is, megszerettem a reverzibilis álom-idő paradoxonját. A visszafelé gombolyodó, az okozattól az okok felé haladó mese egyszerűen érdekesebben hangzik, mint a kiterjedés nélküli, megpróbálom hát mégis megmenteni vagy igazolni valahogy. Előbb azonban hadd említsek meg még egy zavarba ejtő jelenséget.

  A megforduló időiránnyal kapcsolatos a sokat elemzett déjà vu érzés, melynek során úgy véljük, mintha valami már megtörtént volna velünk, holott biztosan tudjuk, sosem jártunk még az adott helyen, nem ismerhetjük az épp bemutatott személyt, s nem érinthettük még a szóban forgó tárgyat sem. Mégis emlékszünk rá. Feltehető, hogy olyan helyszínekre gondolunk vissza, olyan jeleneteket élünk át, amelyek álmainkban történtek meg velünk. A formális logika időiránya fordul meg itt, a valóság emlékszik vissza az álomra, nem az álom a valóságra, ahogy az elvárható lenne.

  A tudósok úgy sejtik, hogy az idő „szabályos” irányulása, a történelemnek a múltból a jövő felé görgő volta az univerzumnak abból a sajátosságából fakad, hogy keletkezése (a Nagy Bumm) óta folyamatosan tágul. Ebből az következnék, hogy ha történetesen a tágulás szűküléssé változna, megfordulna az idő iránya is, és egyszerre elkezdenénk a múlt helyett a jövőre emlékezni. Születtek is elméletek arra vonatkozóan, hogy a világegyetem tágulása elérve egy maximális méretet nem semmisül meg (a mások által feltételezett Nagy Reccs során), hanem megfordul, újra szűkülni kezd, és a jelenlegi folyamatoknak épp az ellenkezője megy majd végbe benne. Így aztán az univerzum kezdete és vége, első és utolsó pillanata ugyanaz lenne. Ugyanaz a téri helyzet és ugyanaz a minutum. Egy kicsit barátságosabb úgy képzelni el mindezt, hogy az univerzum ezt a táguló-szűkülő mozgást ciklikusan ismételgeti, akár ha egy fenséges tüdő roppant lélegzetvételei követnék egymást. A tágulásból szűkülésbe forduló irányváltást, sőt összeomlásig fokozódó redukciót a csillagászok által fekete lyukaknak nevezett területeken megtapasztalhatjuk lokálisan, s így ezekben a régiókban – legalábbis elméleti szinten – vizsgálható lehetne a megforduló idő jelensége. Egyfajta fekete lyuk lenne tehát az álom? Mindenesetre mint metafora, mint a megforduló idővel operáló álom megjelenítésére használt hasonlat, a fekete lyuk jó eszköz lehet az irodalmárok, a képzőművészek kezében, s bevallom, mindkét minőségemben megpróbálkoztam már a használatával.

  Az időt általában lineárisan képzeljük el, egyetlen vonal mentén haladva, ahogyan a kurzor mozog a képernyőn a YouTube filmek alatt. Ha egy koordináta-rendszerben ábrázolnánk, akkor az x tengely legyen a hagyományos idő vonala, vagy nevezzük egyszerűbben ébrenlétidőnek, az álom ideje pedig az y tengelyen fusson, az y tengely negatív tartományában, az álommúltban, vagy képletesebben: álommélyben épüljön az álomsztori. A való világból az álomra vagy az álomból a valóságra látni: fogjuk föl úgy a feladatot, mintha két mozgó objektumból szemlélnénk egymást. Apró könnyítés: akinek túl bonyodalmas lenne, hogy a két tengely vonatán közlekedő valami mégiscsak egyetlen identitás, az fogja fel úgy, hogy az egyik agyféltekéje az álom, a másik a valóság vonatán utazik. (Na jó, lehet, hogy ez mégis inkább nehezítés volt.) A tengelyek felezőpontján, már amennyiben lehet egyáltalán a végtelennek a közepét emlegetni (legföljebb csak úgy, ahogy Babits teszi a Végtelen folyosóban: „Bárhol bukom, felén bukom”), tehát az Origóban, ahol az y tengely metszi az x-et, ott van az a hirtelen zaj, ott rikkantja el magát az a bizonyos kakas, ott van a fölriasztó jelen. Az álomtörténet és az ébrenlétidő egyszerre megszólaló hangpárját könnyű odaképzelni a koordináta-rendszerbe, hiszen a sztereó felvételek esetén is az egyik mikrofon műsorát vízszintes, a másikét pedig függőleges irányú hullámzás formájában rögzítik a hanglemezek barázdáiban. Akár az ébrenlétidő tengelye felől nézzük az y tengely álomhaladványát, akár az álom felől az x idő kurzorát, az általuk megjelenített idők iránya „szabályosnak ” tetszik, igaz, különböző utak mentén, de mégis mindkettő a jelen felé konvergál. Semmi okunk azonban arra, hogy az időt egyenes vonalú mozgásként képzeljük el. Időérzékelésünk eleve berzenkedik ellene, az álomidőt meg pláne valami hektikusan mozgó haladványként szoktuk megidézni. Vagyis a merev tengelymozgások helyett természetesebb a koordináta-rendszer terében futó, görbe, de legalábbis ívelt pályákat elképzelnünk, ahol egymás felől nézvést a másik mozgáspályája különös dolgokat mutathat. Látszólag megáll, megfordul, hátrálni kezd, hurkot vet, újraindul, vagyis, ha kozmikus hasonlatot keresnénk, úgy alakulnak koordináta-rendszerünk eseményei, ahogy a csillagtér bolygómozgásait érzékeljük a Földről nézvést. Az amúgy szabályos pályájukon monoton keringő külső planéták a náluk gyorsabban haladó Földről figyelve hasonlóan meglepő irányváltoztatásokat hajtanak végre. Innen a képletes bolygó = bolyongó nevük, ami a golyó formára hajazva mellesleg nyelvújítási telitalálat volt.

  Visszatérve hát az álomidő irányára, az irányulással kapcsolatos magyarázkodásomra, hadd fogalmazzak úgy, hogy ha a dolgozat elején oly könnyedén odavetett „megforduló idő” kifejezésnek mégis van némi létjogosultsága, akkor csak azzal a kiegészítéssel, hogy a valós idő felől szemlélt, az ébrenlétidő szemszögéből vizsgált álomidő megy visszafelé, azaz csak látszólag hátrál. Tehát „látszólag” – ezt a szót kellett volna használnom, de mivel úgy vagyunk megalkotva, hogy az objektív idő amúgy is felfoghatatlan számunkra, azt sem igen tudjuk, létezik-e egyáltalán; csakis az általunk megélt, a szubjektív időfolyam felől vagyunk képesek az álomidőt vizsgálni; ezt a szubjektív időt neveztem az imént, meglehet szimplifikálva, „ébrenlétidőnek”, és innen nézve az álom bizony megy visszafelé, hátrál, mint a rák, mint ahogy az ókoriak szerint az Eufrátesz folyik és ahogy ahogyan Kínában a nyugdíjasok járnak. A látszólagosságról meg csak annyit, hogy akik ismerik valamelyest a rajzaimat, elsősorban az úgynevezett anamorfózisaimat, azok számára talán magától értetődik, hogy szinte minden a szemszögekről, a nézőpontokról, voltaképpen a látszatokról szól. Úgy értve, hogy az idő mellett természetesen.

  Hát ennyi volna a Lerajzolt idő appendixe. Felriadhatunk ugyan arra a fátumos sztereó hangra, ám ne legyen kétségünk, az álom a kakasszó után, az időpálya pozitív tartományában is folyik tovább, folytatódik, emelkedik, ível, még akkor is, ha úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla, úgy tűnik, mintha történései nem velünk esnének meg, és azt hisszük, hogy csak valahol ott az x tengely mentén, a való világ unalmas régiójában zajlik az életünk. Biztosíthatom önöket, hogy mindez csupán csalóka látszat.