Books Of István Orosz

Hero image for the page Book
Orosz István az író

Miért lettem író? Természetesen nem vagyok az. Egyszerű rajzoló vagyok, mindenki így ismer. Nem köztudomású, hogy a rajz mint önálló képzőművészeti műfaj csak valamikor a 19. században jelent meg. Rajzoltak persze addig is, de azok a rajzok vázlatai, előkészületei, tervei voltak valami később megszülető alkotásnak. Megjegyzések, zárójelbe való margináliák, amelyek funkciójukat tekintve közelebb álltak az íráshoz, mint a festészethez. Messzebb utazva vissza az időben, oda, amikor írni még csak kevesen tudtak, vagy amikor még nem is voltak betűk, a rajz az írást helyettesítette. Pontosabban a rajzolás volt maga az írás. A gondolatok megőrzésének eszköze. (Voltak persze abnormális, tényleg csak zárójelben említendő esetek, egy vak görög például - Homérosznak hívták - 140 sornyi hexametert pazarolt el egyetlen pajzs leírására, holott ha lát, néhány vonallal le is rajzolhatta volna.) Vagyis, ha azt mondom, író volnék, akkor csak egyszerűbben mondom azt, hogy gra-fi-kus.
(Orosz István)

Azon művek listája, amelyek valamilyen formában megjelentek.

esszék

(csak magyarul)

Valaki

Valaki él a képzeletemben,
elképzelem, milyennek képzel engem,
azt hiszi, hogy az egyik életemben
én voltam ő, és verset írt helyettem.

Ars poetica

Azt szeretném, noha már sokszor leírták,
hogy’ kell szerkeszteni (lásd még: perspektívák),
ha a hold, vagy mindegy, a hold tükörképe,
egy pohár boromban pontosan elférne.

Azt akarom, és ez egy kortyintás csupán,
hogy itt benn süthessen a hold már ezután,
persze költő, tudom, ettől még nem vagyok:
hátra vannak még, hej, az összes csillagok.

Álmodott strófák

Ide-oda hajtogat egy
könyvoldalt az idő árja,
minden betű átkerül majd
színéről a fonákjára.

Epheszoszban délutánra
délelőtt jön, aztán reggel,
s hazatérnek hajnaltájban
a halottak a sereggel. 

R.E.M.

Fénylik a hold a teraszon,
akár a halott hal hasa,
a baluszter babák között,
mint tus dől át az éjszaka.

Egy visszatérő remegés
az ég bőrén végigszalad,
az álom, a szélzsákba zárt,
még csapkod és még tátogat.

Gyors szemmozgások fázisa,
repkény kúszik a számlapon,
két mutató épp összeér,
most van a legjobb alkalom.

Hátulról látszik valaki,
a korlátnak dől, áthajol,
egy tűzijáték robbanás
virágzik némán valahol.

Régi ... ígér

Összekócolt évszakok közt
elodázott életekben
napszúrásos holdkórosként
topogsz egy járókeretben,
múltjaidból felöklendvén
kásás éjszakák alól
álmodatlan álmok érnek
megfejtetlenül utol,
elfeledett teraszokon
régi labdapattogás
kardiogramjába rajzolt
alvajáró hasonmás,
majdnem emlékszel ki voltál,
nyelveden van már neve,
hínárba nyújtóz a lábad,
nincs az éjnek feneke,
széllapozta albumoknak
vízfoltos rézkarcai
ottfeledett kézfejeden
kezdenek átlátszani,
Hullámokra írt szavakban
minden betű megmarad,
visszafelé olvasva, hogy
régi s ígér, ugyanaz.

Óceán

Óceán, rég láttuk egymást,
nem tudom, hány ezred éve,
nyelved alól a kavicsom
kiveszem, hogy beszélj végre.

Óceán, dobhártyád alatt
a csigatestben gyöngy terem,
s kontinensközi kábelek
bugyognak sírást szüntelen.

Óceán, zokogd fülembe
az összes titkodat, ahány
csak létezik, Nautilus
Bermuda, Némó kapitány.

Óceán, rézpántos atlasz,
csavargőzös, búvárnaszád,
szabásminta útvonalak,
Atlantisz és robinzonád.

Óceán, boldog bolyongás,
Ködkép: insula perdita,
Tordesillas, mappamundi,
csillaghullajtó éjszaka.

Óceán, bennem liftezik,
a torkomban árapályod,
s álmaimra ráhajolnak
cethalálos szőke hálók.

Óceán, tér-idő képlet,
visszatérés száz alakban,
minden hullámod halandó,
ám hullámzásod halhatatlan.

Óceán, mélység, magasság,
holdfényringató távlatok,
ha olykor álmaimban meglepsz,
te én vagy, és én te vagyok.

Óceán, áruld el, ki vagy,
mutasd arcod, bár jól tudom,
homályosan szabad csak lássam:
videmus nunc per speculum.

Körzővel rajzolt víz

Öreg bédekkerek utolsó oldalán
Kihajtogatható a teljes óceán,
Kellős középen ott, hol a szőke szelek
Nyugodni térnek épp, merül el egy sziget.

Lassúdan süllyed el hegye és dzsungele,
A dzsungel köldökén egy tó merül vele,
Körzővel rajzolt víz, tükrözi az eget,
Az égbolt tengelyén tükröz egy felleget.

A felhő csolnakán csukott szemmel, hanyatt
Fekszem, a nyitott könyv az arcomon maradt.
Címoldalán a hold szeladonszín érem,
A megfordult időt pulzusomon mérem.

Darázsnyár

Csak azt ne hidd, hogy véget ért,
hogy ezzel vége van:
egy szilva száll a fára fel,
s még oly bizonytalan

a megfordult szél, ahogyan
a könyveken lapoz,
s az oszlopok között a fény
törik meg hajladoz.

Nem is tudod, hogy az a nyár
az volt, vagy már a másik,
szemhéjad túlsó oldalán
most újra földarázslik,

előtör, árad, tündököl
s ismétli élvezettel
a láthatatlan bűnöket,
mert semmi sem veszett el,

egyetlen sűrű percbe most
a múlt, a jelen és
az eljövendő egybehull:
káprázó jelenés;

bebőröződött felszíne
alatt kirajzolódnak
az álom-mélyi szárnyasok,
ott laknak, vagy lakolnak,

gyümölcsök húsos ajkain
zsoltározó darázshad,
szeplőtelen égbolt fölé
emelkedő varázslat…

és el ne hidd, hogy vége lesz,
hogy egykor véget ér,
örökkön őket megkövesd
a végítéletért.

Játék

Ültél talán e tábla mellett egy másik életedbe’ már,
Szemedbe szúrt a naplemente, vörös virág a nyár falán,
a nyár falán lobogó repkény, elhamvadó sirálysikoly,
játékos voltál, vagy talán a játék maga, nagy, komoly,
kőből faragott, fába metszett labirintus, vagy nem tudom,
az idő térré változik egy galaktikus luftballon
felszínén, úgy, hogy sose tudd, merre is haladsz voltaképp,
s ha hinnéd győztesnek magad, az lesz a végső vereség.
A szabályokról nincs fogalmad, csak lépned kell, ha rád kerül
a sor és folyton más ül szemben, ellenük játszol egyedül.
Éjnek évadja, kockacsont, elefántagyar, bőrpohár,
hat kavics mindegyik gödörben, s a cél a kútban a halál.
Egy életen át tart a parti, ősapád kezdte, unokák
játsszák tovább, hogy kifürkésszék egy főisten akaratát.
Alquerke, senet, vani, jaszír, tabut és mankala,
Útvesztőik során soha nem találsz többé már haza.
Elefántagyar, kockacsont, éjek évszaka, kőpohár,
minden gödörben hat kavics, s a kútban ott vár a halál.
A rettenetes kalifa egy zacskó kölest szór eléd,
s egy elfelejtett nyelv betűin egyensúlyoz a beszéd,
mindegyik bábu fekete, csupán árnyékuk feketébb,
hiába fordulsz vissza, úgyis a jövőt látod meg elébb.
Agyar, tülök és juhboka, éjek évadja, csontpohár,
hat kő lapul minden gödörben, s a kútban guggol a halál.
Mi volt a tét, a játszma tétje? Nem emlékszel, azt sem tudod,
Hogy játszottál-e tényleg akkor, vagy mindezt csupán álmodod.
Szívedbe szúr a naplemente, piros repkény a nyár falán,
Ülsz majd a táblára meredve egy másik életben talán,
Másik élet másik éje, agyar, csontkocka, kőpohár,
Hat kavics lesz minden gödörben, s a kútban, tudod, a halál.

Danse macabre

Ez a gyökérhullámos járdák völgye, guávaszaga van a szélnek,
a parkoló autók alatt különböző színű szemű macskák élnek.
Éjszaka van mindig, a meszelt törzsekre neonkígyók csavarodnak,
osonsz a kéken villogó esőben, ahogy a grafittifestők szoktak.
Felköhögött sók, elfeledett szigetek és eltűnt repülőgépek;
ínyeden érzed, épp ez az évszak a perce a végső száműzetésnek.
Az otthoni idő szerint kelsz, és az itteni idő szerint fekszel,
járod a néptelen utcát, amit a névtelen folyó medre metsz el.
Áll a halál egy üres kirakatban, és lassan táncolja a tangót,
nem emlékszel rá, vajon azelőtt, vagy, hogy akkor már ugyanitt volt.
(Nincs is itt, csak danse macabre, valami lassú, méla versben,
észre sem vesz, és te sem őt, ha egyszer erre jársz majd ébren.)
Rálelsz az apró szállodára, arra, amelyben egykor laktál,
megvan a hallban a pálma, ugyanaz, s nagyjából ugyanott áll.
A portás új, tán nem is ért meg, de engedi, hogy fényképezzél,
tesz-vesz a pulton, olykor rádnéz, jelezni akarja azt, hogy nem fél.
Elfelejtetted a szobaszámot, de az ajtót úgyis megtalálod,
fönt van a másodikon, ahol a tapéta narancsvirágszínűbe váltott.
Lassan tempózol át az egymásnak fordított tükrök táblái között,
hajakon, fűvel bevetett arcokon, melyeken a só kiütközött,
úszol a suttogó örvénylésben, ránt magával a mágnesesség,
nyitva az ajtó, lépj be, beléphetsz, nem mondhatja már senki se: tessék.
Ott fekszel, ugyanott, kiterítve, s kanyargó karcsú gyöngyfonálon
száll ki a szádon a lélek, s iramlik az álom, az álom, az álom.

Egy ausztrál kertben

Egy kert lesz majd ott úgy fogjak hívni hogy az a kert a kertek kertje
Hosszú latin szavakból lesz az a kert majd megszerkesztve
Virágágyásai közt átlátszó nagy halak úsznak
Hanyatt dőlsz ujjad közt a hold kinéz majd szív alakúnak
Egy kert lesz ott éjente bezárjak s a kulcsát tengerbe vetik
Abban a kertben váltják nyárrá denevér korod elmúlt teleit
A repkénnyel befutott szélben lengnek a felhőszínű hinták
Özvegy tanítók türelemmel magyarázzák el a perspektívát
Mondják távlattan síklefedés és axonometria néha
Az a kert az a kert az a kert az mindenre kiváló példa
A kert alatt fekszik egy másik kert mely pontos mása a kertnek
Lehullt levelek közt térdig jár s megöregszik benne a gyermek
Oly tisztán emlékszel a kertre de nem tudod erre vagy arra
Egyikben a szél az avart éppen fordítva kavarja
Az a kert amelyikről szó van mindig lejt valamerre
Te a másik kertet írod folyton a másik kertet a versbe
A padokon feledett könyvekben a szél lapoz és ha elül
Valahogy mindig a másik kert rajza marad kinyitva felül
Egy arc van elrejtve a kertben és egy kert van az arcban
Csak mássalhangzókat ejthetsz kőkor van pattintott kőkorszak van
Sétálsz a négydimenziós kertben a fű haja torkodig ér fel
Állanak édeni állatok mind párban akárhova nézel
A kert bárka tutaj karavell úszó sziget az óceánon
A Dél keresztjéhez csomózva a kert egy megfordított álom
Visszafelé nőnek a bokrok s vesszőkosárban csecsemőket
Sodor egy parttalan folyó ellenében a híg időnek
Szélte-hosszát járod a kertnek de lefotózni nem vagy képes
Kikapcsol a gépben a fókusz s folyton a másik kert lesz éles
Tücsökciripes álomlátós füvei közt a Göncöl szunnyad
Kávédba csillaghullás morzsál az egyenlítőt átaludtad
Tengermélyen jön egy madárraj lecsukott szemhéjadra száll mind
S álmodra egy jet-leges angyal havat hullajt és virágport hint
Titkos erővonalakra akár az útvesztők tengelyére
Rendeződik hold-vonzás mentén a füvek mágnesreszeléke
Két árnyékod van átlépsz rajtuk és nagylevelű vetemények
Alatt meglelsz egy régi labdát amit a gyermek elveszített
az aki voltál vagy lehettél volna s ha hagyná még az álom
elvesztenéd ezerszer újra hogy minden kertben rádtaláljon
Sajog benned a kert nem tud meghalni és nem bír megszületni
Bujdokol a bőröd alatt azt hiszed hogy nem látja senki
Kábelek tekeregnek a kertben vérerek indák vezetékek
Fényes bogarak másznak rajtuk ezüstösek rézrozsdakékek
Szárnycsattogása van a kertnek utánozza fölszálltát röptét
S kondenzcsíkkal ahogy lerajzol egy tollpihét majd az öröklét
Tótágast lóg egy jelre várván az ezer elvándorolt lélek
Válaszd ki válaszd ki közülük a saját Euridikédet
A kertek kertje úgy nevezik hogy az a kert a kertek kertje
Ékezetek nélkül kezdted úgy lett az a kert is megszerkesztve
Úgy nő a kert akár a rák és nem képes soha véget érni
Benned nő az a kert és te vagy aki az esőn keresztül nézi
Megdermedt könnycseppjei közt egy rég elfeledett zivatarnak
Nézd útraváló magad amíg a lombok lassan kitakarnak
S szemedre egy hályogos évszak puzzle-teregetve reáúsz
Lengsz lélek-szárnyba csavart pteropus poliocephalus

Új kor nyitánya

Beléfúj még – minden hiába –
búcsúzóul a trombitába,
s elviszi a maradék bólét
a függőgang felőli szomszéd.

A rács már nincsen kulcsra zárva,
fagy, és meglátszik kint a pára,
s a villózó neonban ázva
sikong a tér a lépcsőházban,

hol elnyomott csikk és szemét
fedi a fikuszok tövét.
Egy hányáson kell általmenni,
répa van benne meg nokedli,

s a lichthof felől egyre árad
szaga a székelykáposztának.
A kapualjban ott az írás
hogy mikor volt lomtalanítás,

s a zászlótartó partvisnyélen
még leng a vászon, hogy mi éljen…
Száz éve éppen erre vártak,
hogy véget érjen már e század.

Tájkép, szimmetriával

Akár ha főzelék bőrödzik kihűlten,
a kert most épp olyan, oly valószerűtlen:
csak néhol és ott is csupán véletlenül
szélcsendes helyeken egy köddarab megül,
de máskülönben szinte majdnem hogy teljesen
mindegy, hogy mit és az, hogy merre néz a szem,
háromszázhatvan fok, és végig ugyanaz
az elhamarkodott télvég, koratavasz,
madárcsapat vonul körcikkben kimetszve
a táguló eget, mérhetetlen messze,
és a talaj szintjén el a horizontig
karikára fűzött kerítés vonaglik,
a tövében, vagy rajta fennakadva
a migráló idő ezer pet-palackja,
újság cafatokból emelnek szigetet,
vagy bontanak széjjel a kószáló szelek,
alig sértvén csak a tengelyszimmetriát,
mely a jelent éppen múlttá fordítja át.
Lélegzet fojtva és vállal összeérve
dereng a tükörkép: a vonulás népe,
betakarják sűrűn a mélységes mezőt,
hogy szívdobbanásuk is szinte összenőtt:
úgy álmodják hanyatt a megtanult imát,
hunok és avarok, szlávok és gepidák;
homokkő, lösz, agyag, üledék rétegek,
tőzeg, kvarcit, tufa, márga, kőszén-erek,
alánok, besenyők, longobárdok, kunok,
türkök, kelták, úzok, gótok, onogurok,
csontjaikban indák kúsznak és gyökerek,
s halad bennük lassan a kódolt üzenet.

Kísérlet az idő visszafordítására

Pontosan ilyen volt ez a papír éppen,
csak persze üres volt és fehér egészen,
képzeld most el úgy, hogy nincs is rajta semmi,
ezt a nyolc sort kéne róla csak levenni,
kiradírozni, vagy elfújni, lerázni,
le nem írttá tenni és ki sem találni,
ezt az ötvennégy szót, kétszázhatvan betűt:
hogy visszafordíthasd a lejátszott időt.

EN

Az oldal sütiket (cookie) használ a legmagasabb felhasználói élmény érdekében, lásd Adatkezelési tájékoztató.