Books Of István Orosz

Hero image for the page Book
István Orosz as an author

Why did I become a writer? Of course I’m not a writer. I’m a simple draftsman, everyone who knows me knows that. It is not well known, but drawing appeared as an independent genre of fine art some time during the 19th century. Of course, people had been drawing before, too, but those drawings were only sketches, drafts, and plans for some later work. Notes, marginalia put in parentheses that were closer in function to writing than painting. Traveling further back in time, when few could write or when there were no letters, drawings replaced texts. More precisely, drawing was writing itself. The most natural means of preserving thoughts. (There were, of course, abnormal cases that must really only be mentioned in parentheses, for example, a blind Greek, called Homer, who wasted 140 lines of hexameter to describe a single shield, although if he saw, he could have drawn it with a few lines.) Hence, if I say I am a writer, I simply say, I’m a draftsman.
(István Orosz)

The list of works which were published in some sort of shape or form.

essays

A selection of poems (in hungarian only)

Két naplemente

Múlt és jövendő éppen szobádig ér itt,
tárd mindkét ablakod ki mostan ütközésig,
két naplementét látsz, szolgáltál két urat,
s szétszórja dolgaid egy hűvös léghuzat.

Tükörképek

Verssorok közt általsütve ferdén
dominózik a padlón a napfény,
ha végigjutsz, csak árnyékra lépve,
rálelsz majd az eltört tükörképre.

Álmodott strófák

Ide-oda hajtogat egy
könyvoldalt az idő árja,
minden betű átkerül majd
színéről a fonákjára.

Epheszoszban délutánra
délelőtt jön, aztán reggel,
s hazatérnek hajnaltájban
a halottak a sereggel. 

Álltam, álltam ...

Álltam, álltam éppen így már
virradatra rámeredten,
hajnal ég patakja partján,
szúette ablakkeretben;

vajh ki voltam, mily alakban
vártam, míg a végtelennek
horizontján megjelent a
szél, a szél és fújni kezdett.

Visszafelé olvasva

Összekócolt évszakok közt elodázott életekben
napszúrásos holdkórosként topogsz egy járókeretben,
múltjaidból felöklendvén kásás éjszakák alól
álmodatlan álmok érnek megfejtetlenül utol,
Elfeledett teraszokon régi labdapattogás
kardiogramjába rajzolt alvajáró hasonmás,
majdnem emlékszel ki voltál, nyelveden van már neve,
hínárba nyújtóz a lábad, nincs az éjnek feneke,
széllapozta albumoknak vízfoltos rézkarcai
ottfeledett kézfejeden kezdenek átlátszani,
Hullámokra írt szavakban minden betű megmarad,
visszafelé olvasva , hogy régi s ígér, ugyanaz.

Ars poetica

Azt szeretném, – sőt már le is vagyon írva,

hogy’ kell szerkeszteni (lásd még: perspektíva),
hogy a hold, vagy mindegy, a hold tükörképe,
egy pohár boromba éppen beleférne.

Azt akarom, és ez egy kortyintás csupán,
hogy bent ragyoghasson a hold ezek után,
persze tudom, költő ettől még nem vagyok:
hátra vannak még, hej, az összes csillagok.

Megy világgá

(in memoriam Nagy Gáspár)

Megy világgá, mint az álom,
Azon az egy szalmaszálon,
Lassan lépdel, még nem látom
(kétdimenziós az álmom),
de már hallom, ahogy rám szól:
uraságod miért gyászol?
Követi  költőnk valaki,
szárnya zörgését hallani,
barlangfalnyi mozivásznon,
asa-nisi-masa bálon
árnyékként lép a nyomába,
általlép a kontúrjába,
ága-bokrán az ereknek
fény-hálózatok erednek,
világoló lélegzettel
indul a szó a torkán fel,
s kérdi újfent, – mért is gyászol:
szalmaszálban ott a jászol.

A követek

Jean de Dinteville-hez

(Ifjabb Hans Holbein festményének
rejtett anamorfózisára)

Pokolra juss, vagy juss mennybe,
akár csak egy követ menj be:
szóvivő,
mint akinek nincs is dolga
más, mint szépen meghajolva,
s ahogy ő,
úgy járni el ura helyett,
s már feledni is a helyet
íziben.
Légy világfi, vagy légy tudós,
ne firtasd, hogy mit rejt a sors,
s mit üzen.
S egyszer majd, merengve éppen,
szemed egy különös képen
ráhibáz
valami sohase látott
furcsa tárgyra, ami bár ott
van, de még sincs: mint egy fátum
úgy jelen meg. Vanitatum
vanitas.

Fecskeszárnyak

(Gerzson Pál festmény-sorozatához)

A parti fecske röpte íve által
Kimetszett táj-darab az égbe szárnyal,
És túlhevült planétaként remegve
Csak áll a fény, akárha teste lenne,
Egyetlen tömbben, és oly súlyosan, hogy
Fölpúposul a menny, aztán alárogy;
Csak transzparenciák, csak áthatások,
A kadmium a gézen átszivárog,
És fénytörés csak, és a fénytörésben
Már szinte látni, vagy nem látni mégsem,
Csak sejteni és emlékezni rája:
Ez volt a színek ős-alkímiája;
Mindegyik rész az egészet idézi,
A táj a tájban nem-euklidészi,
Egy régi évszak színe hull alá ma
Haránt a Rókarántó homlokára,
S a vászon másik oldalán az égbolt
Fényszítta szőke színe néha kék volt,
Azúr, kobalt, cián, cinóber, umbra,
Elmúlt nyarak ecsetjén váltogatva;
S a fecskeszárny kaszálta kósza karcok
Kimetszik újra, s éppen azt az arcot;
A formák közt a távlattanra látni,
Az édenkertig nézhet vissza bárki,
S a szemsugár, akár a húr feszül meg
Orsóin ott a lüktető időnek.

Anamorfózis szerkesztése

Készítsd idő el tervedet,
minden részlettel kalkulálj,
jelöld ki a nyugat-kelet,
aztán az észak-dél irányt.
Vedd föl a jelen állapot
viszonylag pontos, részletes
rajzát, mérj színt és állagot,
szintezz, számolj, vetíts, keress
alkalmas pontot, ahonnan
nézvést már kijelölhető,
a következő terminusban
mit, s hogy’ transzformál az idő;
és arányosan kinagyítva
egy négyzethálós papíron
minden elmozdulást előre
jeleníts meg az arcomon;
mutasd meg az öregedés
összes fázisát, így legyen
egy grafikai ábraként
definiált az életem.

HU

This website uses cookies to ensure you get the best experience possible, see Privacy Policy.