Orosz István
KERTEK ÉS LABIRINTUSOK

„És jön a Kert, akár az álom,
és növekedni kezd az éjben,
lélegzik, párál, szétliánoz,
mint rák a testnek erdejében.
Megfejthetetlen rétegekben
nő útvesztője: titkos ábra,
épül, pusztul, fölépül újra
hold-ütött mohos arca mása
a boldog Botanikának…”

  Keresem egy ideje, de hiába, pedig jó lett volna megtalálni, hogy ne fejből idézzem a történetet, a sokszor elmondott mesét, amelyben az a bizonyos festő leteszi az ecsetjét, belép a tájba, elindul a frissen festett kép bokrai közt, a távolba kanyargó ösvények valamelyikén, s eltűnik a kertre hulló alkonyatban, vagy elnyeli az útvesztőkre omló köd. A levegőperspektíva – mondatná a szakzsargon. Elvész a külső szemünk elől, de persze a belsők azért követik, hisz ott mibennünk sétál tovább; elveszetten, vagy éppen örökre megtaláltan. Sétálgat az agyvelőbarázdákká átlényegülő labirintusban. Nem is nagyon kell a forma átigazításával bíbelődni: a lebenyek nagy, tekervényes gombolyagját könnyű útvesztőnek látni. Ott bolyong; elül körülötte a szél és elhalkulnak a madarak, ahogy az már a rajzolt képek természetéhez illik.

  Szóval a saját képében elvesző festő meséjével kezdeném, ám a pontos idézethez az eredetit meglelni: tű a szénakazalban. A könyvespolcon kutatni eleve reménytelen, mióta a legfőbb rendezőelv így hangzik: „ott még van egy akkora rés, hogy benyomható a válogatott Borges harmadik kötete”. Nagyobb eséllyel kerülhet elő ilyesmi az ágyneműtartóból vagy a hűtő mögül. Mondhatnám, vesztőhelyen élünk, sőt mondom, mert a labirintusokról szóló íráshoz még jól jöhet. Szóval egy vesztő hely. Tessék csak elolvasni (mert mégis visszajutottunk valahogy a könyvespolchoz) a gerinceket kb. félméternyi szakaszon: Kafka, Morus Tamás, Joyce, Santarcangeli, a Divina Commedia , M. C. Escher, Umberto Eco, Szentkuthy, Rilke, az Odüsszeia és egy másik Borges. Történetesen az, amelyikben Az elágazó ösvények kertje van, meg a Homokkönyv , amelyikben a betűk közt éppúgy el lehet veszni, akár egy igazi labirintusban. A kert örök nosztalgia. Megidézése a vágyott világnak és újraélése a paradicsomnak. A kert a változás megtestesülése, a múlandóság apoteózisa, az önkeresés metaforája. A kert nem létezik, egymásba áramló kertek vannak csupán, amelyeket minden bolyongó séta újraír, amelyekbe sosem lehet visszatérni, mert akkorra már mindegyik más lesz, akár az a bizonyos folyó Epheszoszban. Az édenkertre a teremtésben feltételezett szerkesztett rendet is rávetíti a képzelet, ezért aztán a természeti őserő mellett megjelennek a szabályok is. A kertre a geometria hálói vetülnek és kirajzolódik a labirintus. Mítoszok, vallások, rituálék térképtája, álmok, vágyak, lidércnyomások szabásmintaatlasza, harmatos pasztoráliák és minótauroszi vérnőszések kulisszája; a természet és a művészet frigyéhez, szexuálteologikus bűnbeeséséhez feldíszített násznyoszolya. Amennyire logikus a rend iránti vágyakozás, épp annyira emberi a szabadság óhajtása, amely gyakorta éppen a rend ellenében, a rendet jelképező geometrikus, szimbolikus és allegorikus ábrázolatok kontrasztjaként jut kifejezésre. Az útvesztő enigmatikus pontja a keresztút, s az útkereszteződésben megjelenő választási kényszer: ez a szabadságra vágyó s a szabadságra ítéltetett ember áldott és átkozott emblémája. Az eltévedés lehetősége, a tudat, hogy bármikor hibásan dönthetünk, ez teszi egyszerre széppé és kétségbeejtővé a labirintusban való bolyongást. Belépni a labirintus kapuján annyit tesz, kilépni az időből, kiszakadni a világból, vállalni a magányosságot és átengedni magunkat a sors ismeretlen erőinek. Szigorának vagy kegyének. A percek, az órák úgy lebegnek ott, mint a nagy álmos lepkék, és oly mozdulatlanul, mint a virágok fölött helikopterező fényes szitakötők. De a labirintusban való tévelygés kulturális lecke és intellektuális kaland is. Belépni a labirintus kapuján annyi, mint átadni magunkat a magányosságnak, elfogadni a melankólia társaságát, szövetséget kötni az elmúlással. Aki vállalja, úgy érezheti, együtt gombolyíthatja Ariadné fonalát Platónnal és Dantéval, a katedrálisépítő szabadkőművesekkel és a bölcsek kövét kereső alkimistákkal, Piranésivel és Hölderlinnel, Hamvassal és Gaudíval.

  A legmaradóbb kertélmények Itáliához kötnek: Tivoliban a d’Este-kert, Orsini herceg kertje Bomarzóban vagy a Pitti-palotáé Firenzében, a Boboli. Holdkóros bolyongások, tévelygések, űzetések helye. Csupa dekadencia és narcizmus, utánzás és póz. Maszkokban ágáló hazugság. Más szóval: művészet. Nem nehéz észrevenni, ezek a kertek az elmúlásban léteznek, a halál vázlatai, az enyészet piszkozatai, a hervadás anzikszai. A mindenséget mímelő efemerek. A romlásban nyerik el értelmüket: a fák felkopaszodnak, göcsös karjaik egymásba tekerednek, a falakra repkény fut, a szökőkutak vizét belepi a békanyál s a szobrok arcát a moha. Hiába látom őket fiatalnak képzeletem képernyőjére vetítve, az esendő, öreg kertek romantikája megejtőbb. A pusztulás őszinteségéé. Az avart rugdalva Csokonaival dúdolom: „E helybe andalogni jó, / e hely poétának való.” Meg a magamfajta rajzolónak.

  A legfrissebb kertemlék a világ másik oldaláról való, a szentivánéj-hosszú karácsonyok földjéről. Sydney hatalmas botanikus kertjében mint túlérett gyümölcsök, úgy lógnak a fákról az óriásdenevérek. Fejjel lefelé mind. Nappal alszanak. Nagy sötét szárnyukat hatalmas halotti lepelként tekerik maguk köré. A furcsa dimenzióváltás persze meglódíthatja a fantáziát, ott a túlsó féltekén, az alvilágban ők a helyes állásúak, és nekem, az alattuk bóklászó utasnak, Orfeusz Ausztráliába szakadt dédunokájának, süllyed lassan a fejembe a vér. A kertek kertje, mondogatom, a lelkek kertje, monoton, mintha olvasót morzsolnék. Útvesztők rajzaival telik meg a vázlatfüzet. Talán egyszer, egy álomban ez a kert már megígértetett.

  Egy kert lesz majd ott, úgy fogják hívni, hogy az a kert a kertek kertje, hosszú latin szavakból lesz az a kert majd megszerkesztve, virágágyásai közt átlátszó nagy halak úsznak, hanyatt dőlsz, ujjad közt a hold kinéz majd szív alakúnak, egy kert lesz ott, éjente bezárják s a kulcsát tengerbe vetik, abban a kertben váltják nyárrá denevér korod elmúlt teleit. A repkénnyel befutott szélben lengnek a felhőszínű hinták. Özvegy tanítók türelemmel magyarázzák el a perspektívát, mondják távlattan, síklefedés és axonometria néha. Az a kert, az a kert, az a kert az mindenre kiváló példa. A kert alatt fekszik egy másik kert, mely pontos mása a kertnek; lehullt levelek közt térdig jár, s megöregszik benne a gyermek. Oly tisztán emlékszel a kertre, de nem tudod, erre vagy arra, egyikben a szél az avart éppen fordítva kavarja. Az a kert, amelyikről szó van, mindig lejt valamerre, te a másik kertet írod, folyton a másik kertet a versbe. A padokon feledett könyvekben a szél lapoz, és ha elül, valahogy mindig a másik kert rajza marad kinyitva felül. Sétálsz a négydimenziós kertben, a fű haja torkodig ér fel, állanak édeni állatok, mind párban, akárhova nézel. A kert bárka, tutaj, karavell, úszó sziget az óceánon a Dél keresztjéhez csomózva, a kert egy megfordított álom. Visszafelé nőnek a bokrok, s vesszőkosárban csecsemőket sodor egy parttalan folyó, ellenében a híg időnek. Szélte-hosszát járod a kertnek, de lefotózni nem vagy képes, kikapcsol a gépben a fókusz, s folyton a másik kert lesz éles. Titkos erővonalakra, akár az útvesztők tengelyére, rendeződik hold- vonzás mentén a füvek mágnesreszeléke. Két árnyékod van, átlépsz rajtuk, és nagylevelű vetemények alatt meglelsz egy régi labdát, amit a gyermek elveszített, az, aki voltál, vagy lehettél volna, s ha hagyná még az álom, elvesztenéd ezerszer újra, hogy minden kertben rád találjon. Sajog benned a kert, nem tud meghalni és nem bír megszületni. Bujdokol a bőröd alatt, azt hiszed, hogy nem látja senki. Kábelek tekeregnek a kertben, vérerek, indák, vezetékek. Fényes bogarak másznak rajtuk, ezüstösek, rézrozsdakékek. Szárnycsattogása van a kertnek, utánozza fölszálltát, röptét, s kondenzcsíkkal, ahogy lerajzol egy tollpihét majd az öröklét. Tótágast lóg egy jelre várván az ezer elvándorolt lélek, válaszd ki, válaszd ki közülük a saját Euridikédet. Úgy nő a kert, akár a rák, és nem képes soha véget érni. Benned nő az a kert, és te vagy, aki az esőn keresztül nézi. Megdermedt könnycseppjei közt egy rég elfeledett zivatarnak, nézd útra váló magad, amíg a lombok lassan kitakarnak, s szemedre egy hályogos évszak puzzle-teregetve reáúsz, lengsz lélek-szárnyba csavart petropus poliocephalus.

  A hadészi botanikus kert és a szépséges barokk parkok összemosódnak gyermekkorom kertjeivel: a futballdobogású Sétatérrel Kecskeméten, a szarvasbogárszárny-surrogású tölgyessel Szepezden és persze a Hargita utcai kerttel, ahol a bodzalombból szivárogtak elő a legsűrűbb, legbársonyosabb éjszakák. Tudom, nem könnyű elhitetni, hogy ott vannak a rajzaimban ezek a kertek, a filmjeimben és a festményeimben, pedig akár meg is esküdnék rá. Külön-külön vannak ott és egyszerre mindnyájan. A kertek vagy legalábbis a kertektől megtanult eltévedések, magányosságok, pusztulások és feltámadások. A láthatatlanságuk hitelesíti őket. És a titkok, amelyek rám bízattak. A Boldog Botanika arca. A Tetszhalott Történelem. A régi vers, amelyet az imént segítségül hívtam, fájdalmasan valóságos: létezik a kút, az angyal, és még talán én is létező vagyok benne:

„Valahol ott kell lennie
e labirintus köldökében,
rejtelmesen és feketén,
oly feketén, akár az ében,
a mélységes, nagyodvú kútnak.
Egy angyal minden éjjel ássa,
hallatszik benn, surrog, sziszeg
csillagok fénye zuhanása.
Ott él egy teknősbéka lent,
nő ezer éve elfeledten,
mit beleejtett a fiú,
ki egykor talán én lehettem.”

  Keressem-e tovább a képében eltűnő festő meséjét? A mese eredetét? Lehet, hogy csak egymásba nyíló útvesztőkbe jutnék. Valaha, amikor olvastam róla, mindig újabb bejáratra leltem. X azt írta, Y-tól ismeri, Y meg Z-től hallott felőle. Hivatkozások végtelenje kísért, és talán ott, a végtelenben, ahol majd párhuzamossá egyenesednek a labirintus útjai, elül a szél, megszűnnek folyni a vizek és elfárad a gravitáció, ott baktat majd az a festő, hosszú szakállát vonszolva, eljövendő bölcs unokáink ősöreg hasonmásaként, és láthatóvá váló lélegzete ráncot vet az örökkévalóság áttetsző üveggömbjében. 1

-------------------------------
1 Wu Tao-tzu (más neveken: Vu Daozi, Vu Tao-ce, Vu-Toitz, U-Tisz) a Tang-korszak fényes emlékű festőművésze volt, kinek nevét Kínában és Japánban még ma is a legnagyobb tisztelettel emlegetik. A 8. században működött, de sajnos egyetlen festménye sem maradt fönn. Egy anekdota szerint Ming Huang császár megrendelt nála egy falfestményt. Az uralkodó, sőt az egész udvar csodálattal nézte a nagyszerű tájat. A festő felajánlotta, hogy megmutatja közelebbről is, mielőtt azonban az uralkodó és kísérete föleszmélt volna, Wu Tao Tzu (Utisz) belépett a képbe és eltűnt a festett park fái közt. Nem is látták soha többé. Később állítólag a kép is eltűnt a falról.