Orosz István
HIÁNYOK
„Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező
és hasznot-adó a nemlétező.”
(Lao-ce: Tao Te King 11. Fordította: Weöres Sándor)
A keleti bölcsességek egyik központi témája az a „semmi”, amelyről Lao-ce, a
talán soha nem is létezett kínai bölcs (a neve annyit tesz: öreg mester) a fenti
sorokat írta. A rövid vers akár írott emblémája lehetne a Lao-ce nevével
fémjelzett taoizmusnak is, hiszen szavakban fogalmazza meg azt, amit a sokszor
ábrázolt jin és jang jel közvetít: a valódi és a spirituális világ, a negatív és a
pozitív forma, a van és a nincs egymásba kapcsolódó, egymás létét feltételező
egységét.
A semmi, ami ott Keleten az elérni kívánt üdvösséggel azonos, Nyugaton
többnyire elrettentő ürességet, folyton kitölteni kívánt űrt jelent. Alighanem a
kétféle megközelítés összevetésének legjelképesebb aktusa az, hogy amíg a
magukat racionalistának definiáló európai filozófiák a semmi fogalmához az élet
értelmetlenségét társították, az indiai Brahmagupta a matematika számára
„kitalálta” a nullát, és megalkotta a nullával való számolás szabályait. Ideát a
semmi abszolút hiány, odaát végtelen sűrűségű koncentrátum. A különbség fokozhatatlan, mégis mindkettő mélyén ugyanazok a melankolikus tartalmak
szunnyadoznak.
Mielőtt hosszadalmas magyarázkodásba fognék saját Hiány-képeimről, illetve a
fordított világról, amelyet ábrázolni próbálnak, néhány unalmas technikai
részletről írok. Az itt reprodukcióban közölt munkák zöme nyomtatott grafika,
azoknak is egy speciális válfaja: mélynyomással sokszorosított kép. Ilyen eljárás
egyebek között a rézkarc, a rézmetszet, a hidegtű, a mezzotinto, a heliogravür;
közös jellemzőjük, hogy a nyomódúcból kimetszett, kimart vájatba, a
voltaképpeni hiányba dörzsöli be a grafikus a festéket, amelyet ebből a negatív
formából emel ki aztán a vájatokba bepréselt papiros. A műalkotáson megjelenő
pozitív vonalak a grafikus által létrehozott negatív árkok kitöltései, voltaképpen
a láthatóvá tett hiány képei, a semmi megtestesülései.
A hiányzó dolgok fontosságáról, az elhallgatás művészetekben betöltött
szerepéről sokat írtak már, gyakran épp a taoizmusra hivatkozva először, majd a
zenei szünetektől a kihagyáson alapuló balladai homályon át a Malevics
szuprematizmusában megjelenő teljességet jelképező nagy Semmiig tartott a sor.
Gimnazista korom kultuszfilmjét, Antonioni Nagyítását oly sokszor megnéztem,
hogy a végtelenségig fölnagyított fotók ezüstszemcséi közt magam is látni
véltem a titkot, azt a semmi és valami határán húzódó hajszálvékony űrt, amely
talán épp a világ megismerhetősége fölötti kétség képi megjelenítése, és együtt
hallgattam David Hemmingsszel a film végén a teniszlabdaként elhajított
semmik pattogását is. 1 Ó, hányszor hoztak izgalomba – olykor zavarba –
másféle hiánylátomások: egy boka fölött a zokni gumijának árka, a szemüveg
helyének két vörös félholdja az orrnyergen, vagy a levett melltartó fehéren
maradó hiánya a napbarnított testen.
A gyakorló alkotók tudják, vagy tudniuk kellene, hogy minden művel, amelyet
létrehoznak, el is vesznek valamit a teremtett világból. A futballstadionok építői
nagyobb darabot hasítanak ki belőle, mint a násfacizelláló ötvösök, de vajon
figyel-e egyikük is arra, ami munkájuk nyomán eltűnik? Fölér-e a robusztus
lelátó a szelíd tájjal, amelyet eltakar egy kottamásoló ablakából, vagy a
briliánsokkal díszes gyöngysor, ha elfedi két kulcscsont közt azt a kicsiny
mélyedést, apró konkáv formációt (nevezhetjük-e hiánynak), melyet gáláns
férfielődeim valaha sótartónak neveztek el?
A vulkán sújtotta Pompei feltárásakor a megszilárdult hamuban ember formájú
hiányokat találtak a régészek. Üres lenyomatait a katasztrófa elporladt
áldozatainak. A negatív forma a veszteség figyelmeztető jelenléte okán mindig
tragikusabb a pozitívnál, nem is bírták sokáig nézni a feltárók s gipszet öntöttek az antropomorf üregekbe, élethű szobrokként támasztva föl a városlakókat.
Vajon töprengtek-e rajta, mit vágyhattak e sorsvert citoyenek jobban: hogy mint
spirituális hiányformák maradjanak meg mementónak vagy közszemlére tett
szoborparkban nyújtsák a vigaszt a turistáknak: a halál az, ami mindig mással
történik meg.
Ha valaki sokat forgolódik a formák világában, egyszer csak észreveszi, hogy a
pozitív alakzatok olykor véletlen, olykor szándékoltnak tűnő negatívokat
generálnak. Számomra M. C. Escher geometrikus művei meg az
előzményükként számon tartott iszlám mintázatok jelentették az első találkozást
a negatív-pozitív formadialógusokkal, holott illett volna már jóval előbb, a
népművészetek, köztük a magyar paraszti világ festett, hímzett, faragott képi
kérdés-felelet játékaiban is ráismerni ugyanerre. Észrevenni a „túlról-
determináltságot”, és amit Pap Gábor annyira tud: „…hogy a »beszédes«
körvonal […] nem az általa körülzárt forma »magánügye«”. 2
„A semmi ágán ül szívem”, olvassuk József Attila népdalszerűen tragikus sorait,
és mily különös a költői kép ereje: látjuk is, vagy legalább látni véljük a
nyilvánvaló láthatatlant. Másik versét, az Eszméletet olvasva a létező és nem
létező fogalmak ugyancsak tárgyiasult, érzékletes látványként rögzülnek a
képzeletben: „csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami
van, széthull darabokra”. Amikor a Hiány-képeket rajzolni kezdtem, ezekre a
képzeletben megjelenő ürességekre, virtuális semmikre gondoltam, a valóság
negatív öntőformáit, az őket láthatatlanul átölelő Űrt szerettem volna ábrázolni.
Olyan épületeket, építészeti részleteket választottam, amelyeknél a negatív-
pozitív forma felelgetése mellett valamely elmúlt korba, a képzettársítások
történelmi hálójába is magammal vonhatom a nézőt. A kultúrtörténeti
beágyazottság, illetve az onnan történő mesterséges kiszakadás, e jellegzetes
tartalmi tényező, illetve formai-geometriai gesztus asszociatív vonatkozásai, oly
sokrétűen árnyalhatják a képet, hogy már magam sem tudnék minden szálat
követni. Meg persze nem is akarnék. Ha lehetne vágyam saját képzőművészeti
tevékenységemmel kapcsolatban, akkor legelőször azt kérném, kezdjenek el a
képek önálló életet élni, és találtassanak bennük olyan tartalmak, amelyekre
sosem gondoltam volna. Érjen össze mindegyikük a paszparturák, a keretek
mögötti rejtett zónában, felelgessenek egymásnak, és párbeszédüket már én se
tudjam követni, annyira se értsem őket, mint bárki más.
Az antik Róma sok képemen megjelent, a Hiány sorozat első darabjai is az örök
várost tükrözik. Egy diadalív, egy aquaeductus, egy timpanonnal megfejelt oszlopsor és persze a Pantheon kupolája. Pontosabban mindezen épületek
megszerkesztett hiánya. A látványos semmi. A kupola tetején ásító hatalmas
nyílás helyén a lebegő tömör kőkorong. Kopottan, mohosan, ezerévesen. Lehet-
e érzékletesebb formát – liftszekrényt – találni a múltba történő alászálláshoz?
Vagy a dimenziókból való kiszakadáshoz? Hogyan is tudnám a fekete lyuk
paradoxonját átélni, ha nem álltam volna nap mint nap elmerevedő
nyakcsigolyákkal ott, a beesteledő opeion alatt, elgondolván, talán várván is az
időkből kiemelő fordított gravitáció ölelését. Megtanultam, hogy a fekete
lyuknak nevezett égitestekben az anyag sűrűsége a végtelenhez, kiterjedése a
nullához közelít. Az az a pont, ahol az abszolút Semmi regnál. Megtanultam, de
elképzelni a Semmit is csak úgy tudom, ha ábrázolom. Lerajzolom a negatívját.
Azt mondom, ez a valami, ez a semmi… fordítottja.
Az áldott műértők és a bölcs műelemzők jól tudják, hogy nemcsak a kimondott
vagy látható dolgok a fontosak, de amit elhallgat, nem ír le vagy nem mutat meg
az alkotó, azok is jelentősek, sőt leginkább azokra érdemes figyelni.
Nemes Nagy Ágnes az Eszméletet elemezve a versfüzér ürességeit, a szavak,
sorok és strófák közötti hiányokat magyarázva meglepő építészeti hasonlatot
használ: „A költő […] a versszakok közét tágítja minél levegősebbé, mint egy
széles oszlopsorét. De ki tudná elmondani egy oszlopsornyi vers oszlopközeit?
Hogy azonban az oszlopközök terét használhassuk, mégis csak ki kell faragnunk
az oszlopokat. A vers többé-kevésbé a sorközökért íródik, de ahhoz meg kell írni
a sorokat is.” Amikor a verselemzés a kezembe került, már túl voltam a
munkán, túl a rézkarcok kinyomtatásán is, mégis úgy éreztem, mintha nekem
akarna segíteni Nemes Nagy, vagy inkább időn – halálon – túli feladatot jelölne
ki a számomra. Köszönöm. Egy rövid beszélgetést leszámítva sosem voltam
kapcsolatban vele, személyesen alig ismertem; az a költészetbe emelt mértani
attitűd azonban, amely leginkább az ő nevével áll összefüggésben, igencsak
meghatározó volt számomra. „A művészet a világ felfogásának egyik vetülete, és
talán-talán geometriai vetülete leginkább.” Ezt a mondatot is tőle tanultam, A
vers mértana című esszéből. S ő kitől mástól vette volna: ott sétál most is Platón
oldalán, s felettük az írás: „Ne lépjen be senki, aki nem ismerős a
geometriával.”
A sok görög istenszobor közt állt a Pantheonban egy üres talapzat is, A. T. – az
ismeretlen isten nem létező szobra számára. A láthatatlan istenek látható szobra
mellett a posztamensre emelt Semmi. Pál apostol meg is dicsérte érte az
athéniakat. 3 Ha egy kicsit bátrabb lennék, Hiány című grafikai sorozatomat
neki, annak a bizonyos A. T.-nek, vagyis Agnosztosz Theosznak a pártfogásába
ajánlanám, ha meg egy kicsit önzetlenebb is volnék, nem ilyen földi dicsőségre sandító parvenü, meg persze ha a nem létező istenségnek állna létező oltára,
akkor bizonyára áldozatot mutatnék be általuk, mert a semmit ábrázoló lapok
számára úgysem lehetne üdvösebb sorsot találni annál, mint hogy maguk is
semmivé avanzsáljanak.
-----------------------------
1 Michelangelo Antonioni: Nagyítás (Blow-Up), 1966.
2 Pap Gábor: A népművészeti jelrendszer általános meghatározói (Őshagyomány).
3 Pál: Aeropagoszi beszéd. Cselekedetek 17:22–34.
