Orosz István
KÖNYV A TÜKÖRBEN
(avagy a megevett tengerészek)

„A látszólagos véletlenek a fizikai kauzalitás hálóján tátongó létfontosságú hézagok, melyeken át megnyilvánítja akaratát a deus ex machina; a valóság szövetének lyukai, amelyeken át beszivárog a Végzet és a Sors."

 (Arthur Koestler)

  Ki ő? Egy öltönyös, hullámos hajú férfi áll a tükör előtt. Hátulról látjuk, amint magát nézi, csakhogy a tükörben megjelenő kép is hátulról mutatja. Úgy is mondhatnám, nem tükrözi, hanem megismétli az alakot. La reproduction interdite, vagyis A tiltott másolás – ez a kép címe, a belga festő René Magritte műve. Eszembe sem jutott, hogy firtassam, ki ő, kit ábrázol a kép, nem is hittem, hogy konkrét személy lett volna a modell, vagy ha volt is, mert gyakran dolgozott fotó után Magritte, nem gondoltam, hogy fontos a kiléte. Aztán egy mexikói tanulmányút során egy ismerősöm fölajánlotta, elvisz a képen látható férfi házába. Igencsak meglepődtem, amikor megtudtam, Edward James angol költő és mecénás látszik a festményen, aki ráadásul nem csak a modell, hanem a megrendelő is volt, sőt az sem kizárt, hogy a furcsa cím kitalálásában is részt vett. A közép mexikói Xilitla nevű falu mellett, az őserdő mélyén találtunk rá James paradicsomára, a Las Pozas-nak (Medencéknek) nevezett területre, épületeknek, szobroknak, parknak egymásba ujjazó különös keverékére, amelyet 1945 után hozott létre, és ahol aztán haláláig, 1984-ig élete nagyobbik része zajlott. 1999-ben jártam Xilitlában, akkorra már átvette az esőerdő a hatalmat, nedves indáival, tapadós moháival, árnyékos páfrányaival nekilátott kiegészíteni a költő világát, s azóta sem lankad, folyamatosan építi, bontja, igazítgatja az épületegyüttest. Azt hiszem, a természet burjánzásával Edward James is számolt, a múló időt is beletervezte a Las Pozas-ba. A tiltott másolás azonban korábban, még a mexikói új élet előtt készült, 1937-ben. A szürrealistákat pártoló mecénás több képet is rendelt ekkor Magritte-től, sőt néhány hónapig londoni, Wimpole Streeti házában is vendégül látta. Három képet festett ott Magritte, mind a három egy korábbi festményének fölnagyított remake-je volt. A vörös modell, A szabadság küszöbén és az Illusztrált ifjúság. A komissió három további darabját már Brüsszelbe visszatérve kellett elkészítenie. Az első, a Költői világ szintén egy régi kép reprodukciója volt, a másik kettő viszont új munka, ráadásul két James portré, a mi képünk mellet az Örömelv, amely ugyan nem sokat segít, ha James-re lennénk kíváncsiak, mert a férfi feje helyén egy csillogó fényfolt látszik, olyasmi, mintha valakit tükörben, vagy ablak mögött fényképeztek volna le, de elfelejtették volna kikapcsolni a vakut.

  A tiltott másolás. A kép címe talán egy James és Magritte közti megállapodásra utal, arra, hogy nem készítheti el a festmény másolatát, hasonlóan a többi James tulajdonába került műhöz. Valóban nem csinálta meg újra, holott szinte minden fontos képe több verzióban létezik. Ebben az esetben a Londonban kötött szerződés egy cikkelyének, vagy a szóbeli gentlemen’s agreement egy záradékának kissé ironikus címmé emeléséről lenne szó. Azt persze, hogy A tiltott másolást tényleg nem reprodukálta, azzal is lehet magyarázni, hogy annyira meg volt elégedve vele, hogy nem tartott szükségesnek semmi javítást. A szintén James tulajdonába került Ledöfött időt leszámítva tükröket sem festett a későbbiekben, holott az életmű előző szakaszában egyre másra tűntek föl a tükörábrázolások, illetve az olyan képek, amelyeknek legalább a címében szerepelt a tükör szó.

  Talán úgy érezte, A tiltott másoláson sikerült valami végérvényest megfogalmaznia tükör- ügyben, szükségtelen tovább foglalkoznia velük. Ha így történt, nekünk is illik megfejteni, mi lehet Magritte tükör-filozófiája. A művészet célja nem a valóság ábrázolása – ha tetszik, másolása – hanem a „másik oldal”, egy láthatatlan és rejtett világ felfedése – amit látni nem, legfeljebb sejteni lehet. A nézőben támadó feszültségre alapoz, arra hogy az akarja látni, amit nem láthat, esetünkben a háttal álló férfi arcát. A tükör, ami éppen azt a célt szolgálná, hogy megmutassa, elrejti az arcot. A tükör, amit századokon át a művészi reprezentáció jelképeként tartottak számon – föladata, hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek” – visszájára fordul, Magritte festményén a tükör maga a testet öltő figyelmeztetés, rosszul tetszettek értelmezni, a valóságot fölmutató reprezentációnak nincs köze a művészethez, az elrejtés misztériuma fölülírja a látványt. A világ nem másolható.

  Fölfogható vajon A tiltott másolás cím úgy is, mint ami az aktus, vagyis a másolás cselekedete ellen emel szót? Lehet, hogy a cím a másolás, az utánzás, a megismétlés, a sokszorozás képzőművészeti jogosultságát vonja kétségbe? Azt firtatja, hogy a másolat hogyan viszonyul ahhoz, amit eredetinek képzelünk és valóságosnak nevezünk? A művészetfilozófiák előszeretettel minősítik egymást rokon-vagy elleniskolának attól függően, ahogy a másolat és a valóság közötti távolság áthidalhatóságáról vélekednek. Míg a hagyományos irányzatok azt hirdetik, hogy minden képi másolat célja a valóság minél hűségesebb megragadása olyannyira, hogy utánzat és utánzott megkülönböztethetetlenek legyenek egymástól, addig az avantgárd teóriák nem csupán reménytelennek ítélik az ilyesféle hasonlóságot, hanem eleve elvetnek minden olyan törekvést, amely a valóság másolását feladatának tekintené. A tiltott másolás egy paradox helyzet előállítása révén az utánzó és az utánzat közt mégis azonosságot teremt, a tükörben és a tükör előtt álló férfi, az ego és az alter ego akár föl is cserélhető lenne egymással, s csupán akkor billenne meg a képlet, ha egy másik, egy hús-vér utánzó csatlakozna a sorhoz, mondjuk a festmény tulajdonosa, Edward James személyesen állna oda életnagyságú hasonmása mögé, vagy mi, a nézők állnánk meg a kép előtt Rotterdamban, a Boijmans Van Beuningen Múzeumban.

  A másolásnak, kisajátításnak, idézésnek, többszörözések, mint a kortárs művészet új paradigmáinak előzményét kell-e keresnünk Magritte képében, vagy már ezen elméletek fölötti ironizálást? Akár el is fogadhatnánk a cím, A tiltott másolás megfejtéseként, ha nem vennénk észre a képen még egy tárgyat, egy könyvet. Akár jelentéktelennek is vélhetnénk a kompozíció egészéhez képest, ám mivel oly kevés dolog van a képen, a megduplázott költőn, a tükrön és egy kandallópárkányon kívül csak ez a könyv, hogy mégis oda kell rá figyelni. Ráadásul úgy van odatéve a jobb alsó sarokba, szinte zárójelben, ahogyan a rejtvényújságokban a megfejtési segédleteket szokták elhelyezni.

  Hajoljunk tehát közel hozzá. Egyszerű, zöldesszürke paberback, kopott, szamárfüles kötet, Edgar Allan Poe: Les Aventures d'Arthur Gordon Pym. Az amerikai regény francia változata Charles Baudelaire fordításában. Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélése. Azt gondolom, ha megfejteném, hogy került oda és mit keres ott, a kép, illetve a képcím titka is megoldódna.

  Magritte-ról tudható, oda volt Poe-ért, Az arnheimi birtok című novella például annyira megfogta, hogy legalább tíz festményen próbálta megidézni. Ezek azok a képek, amelyeken egy széles párkányzatú ablakból alpesi hegyormot lehet látni, a párkányon, illetve a párkányra helyezett fészekben tojások vannak, a távoli hófödte csúcsok és zord gleccserek közül pedig óriási madárfejet formázó sziklaszirt emelkedik elő.

  A kandallópárkányon felejtett könyv megfejtését keresve föllapozom Magritte többi, szépirodalmi műre asszociáló festményét, de nem leszek sokkal okosabb. Arra a különös, távoli gyakran csak nehezen fölfejthető, vagy igazán ki sem bogarászható asszociációs láncra, amely egy címével megidézett irodalmi mű és Magritte képe között feszül, bizony egyáltalán nem illik a másolás szó, föl sem merül, hogy a szövegek primer vizuális leképezése lenne a festmény. A Vonzások és választások című Goethe regény képi megfelelőjének aligha nevezhető a kalitkába zárt óriástojás, A sírhant harcosai című Léon Cladel könyvet sem illusztrálja a lakószobát kitöltő hatalmas rózsa, Dashiell Hammett Üvegkulcs című regényéhez sem kerülünk sokkal közelebb egy hegygerincen egyensúlyozó sziklatömböt látva, Stevenson Kincses sziget című kalandregényéről sem madárfejű növények jutnak eszünkbe, a Veszedelmes viszonyok című kép különös tükrétől (ez a kompozíció áll legközelebb A tiltott másoláshoz) is legföljebb bonyolult asszociációs lánc vezethetne el Choderlos de Laclos regényéhez, az Az arnheimi birtok festmény-változatairól pedig már volt szó.

  Nem könnyű felfejteni a magritte-i asszociációkat, nota bene a címmagyarázatokat sem. A Hegel vakációja című képét csak azért hozom szóba, hogy a komplikált képkeresztelési mechanizmusról némi fogalmunk legyen. A festményen egy esernyő tetejére állítva egy pohár víz látszik. Arra gondoltam – magyarázta –, hogy Hegelnek igencsak tetszett volna ez a jelent, aminek két ellentétes funkciója van, tudniillik a víz felkínálása (a pohárban) és víz elutasítása (az esernyő által). Szórakoztatta volna a dolog, élvezte volna, ugyanúgy, ahogy egy vakációt szokás élvezni, ezért adtam a képnek a Hegel vakációja címet. Nehéz eldönteni, hogy e nyakatekert magyarázatot komolyan gondolta-e a festő, vagy csak az amerikai műkritikus hölgyből, az okfejtést publikáló Suzi Gablikból akart bolondot csinálni. Az utóbbira gyanakszom.

  De vissza A tiltott másolás könyvéhez. Természetesen nem kerülte el a figyelmem, hogy a festmény márványlapján heverő Poe regény „szabályosan” tükröződik a tükörben, vagyis a könyvet úgy ismétli meg a tükör, ahogy az elvárható egy átlagos tükörtől, nem úgy, olyan megátalkodott módon, ahogyan a háttal álló férfit duplikálja. Edward James alakját nem fordítja meg, a könyvet viszont megfordítja a tükör. A fordítás szó kapcsán a nyelvi lefordításra is gondolnunk kell, és ismerve James és Magritte meg persze a szürrealisták vonzalmát a szójátékokhoz, nem is lehet nem gondolni rá.

  A képfordítás és a nyelvi fordítás összejátszása megfejtés-morzsának talán elfogadható, mégis valami többre, érdekesebbre számítok. Úgy érzem érdemes még kutakodni. Újra elolvasom a könyvet. Valaha gyerekkoromban, a Verne-, a Defoe-, és a Stevenson-regények meg persze a Jókaik között ott volt Poe könyve is. Össze is mosódnak az emlékezetemben. Jorge Luis Borges mondása jut eszembe: „Azt hiszem, az újraolvasás fontosabb, mint az olvasás, csak persze ahhoz, hogy újraolvashassunk valamit, azt már előbb el kellett olvasnunk.” Poe mindent megtesz, hogy könyvét ne fikcióként olvassuk, hanem azt higgyük, hogy csupán tovább ad egy valóban megesett történetet, ha úgy tetszik, reprodukál. A regény bevezetőjében ez olvasható: „Mr. Poe azzal az ajánlattal fordult hozzám, járuljak hozzá, hogy ő maga szerkesszen elbeszélést az általam rendelkezésére bocsátandó adatok alapján kalandsorozatom első feléről, amit ő a Southern Messenger hasábjain tenne közzé, szépirodalmi műként". Ezzel a kvázi reprodukcióval kellene magyarázni a festmény különös címét: A tiltott másolás? Túl kézenfekvő lenne, meg aztán nem is pontosan érthető, miért lenne tiltott az ilyen fajta „reprodukálás”. Alighanem ez is zsákutca, de a könyvet eszembe sincs letenni, szívesen merülök el a kalandok tengerében:
„Arthur Gordon Pym, nantucketi tengerész elbeszélése, melyben részletesen beszámol a Déltengerek felé hajózó Grampus nevű amerikai Brig fedélzetén kitört zendülésről, s az azt követő borzalmas mészárlásról – valamint arról, miként sikerült végül az életben maradottaknak visszafoglalniuk a hajót, s hogyan szenvedtek hajótörést, és hogyan viselték az éhezés szörnyű megpróbáltatásait, miként jött segítségükre a Gondviselés a Jane Guy nevű brit szkúner képében, rövid útjukról, melyet a fent említett hajóval a Déli-Jeges-tenger vizein tettek, miként esett a hajó és legénysége vad bennszülöttek csapdájába a 84. délkör mentén elterülő szigetcsoporton, hogyan estek áldozatául társai a vadaknak, végül pedig hihetetlen kalandjairól, melyekre ez utóbb említett gyászos eset folytán került sor, s melyek még délebbi vizekre sodorták, ahol is meghökkentő felfedezéseket tett.”

  Az izgalmas bevezető csak töredékét árulja el a viszontagságos tengerésztörténetnek, van abban minden, amitől csak borzongani lehet, vihar és hajótörés, fogság és cselszövés, pestis és vérengzés, éhség, szomjúság és kannibalizmus… szóval csupa olyasmi, aminek valóságban történő újraélését (reprodukálását?) százszor is gondolja meg a nyájas olvasó, bármily romantikus hevület is fűtse. A borzalomlista legborzasztóbbika, a kannibalizmus. Nem mondhatom, hogy a gyengébb idegzetű olvasók ugorják át az itt következő részt, mert azt remélem, hogy felidézése – újraolvasása – révén végre közelebb jutunk a Magritte-festmény megfejtéséhez.

  Éppen a könyv mértani közepén vagyunk, a 12. fejezet felénél. Négy hajótörött, az elbeszélő és három társa a nyílt vízen hánykódva várja, hogy rájuk találjon valami mentőhajó. Élelmük rég elfogyott. Az éhhalál küszöbén úgy döntenek, hogy egyik társukat megeszik. Egy Richard Parker nevű tizenhat éves matróz az áldozat, ő húzza ki az elbeszélő kezéből a rövid pálcikát. Jegyezzük meg a nevét és respektáljuk, hiszen életét adta (ha nem is nagyon jó szívvel) társai megmeneküléséért. Ha a respektust némi malícia is színezi, az azért lehet, mert ő volt a hajótöröttek közt, aki legvérszomjasabban forszírozta a szörnyű megoldást, tudniillik, hogy táplálék gyanánt sorsolják ki valamelyiküket. Tehát: Richard Parker.

  Átpörgetek néhány Magritte albumot, amíg frissen él az emlékezetemben a regény, pláne az imént idézett kannibál passzus, hátha találok bennük valami használható reprodukciót a továbblépéshez. Tengeri, tengerparti képek vannak bőven, zömük túl általános ahhoz, hogy közvetlen közük legyen az Arthur Gordon Pymhez, a szintén 1937-ben festett La Méditation (Meditáció) című kép tengerparti gyertyáiban, ezekben az eksztatikusan vonagló, öklendező bélformákban azonban képes vagyok a három kényszerű kannibál jelképét észrevenni.

  Poe regényét 1837-ben folytatásokban közölte a Southern Literary Messenger, vagyis éppen száz évvel azelőtt, hogy Magritte ráfestette a tükör alatti kandallópárkányra. Szép, kerek szám, most mégis inkább egy másik dátummal hozakodnék elő. Szűk fél évszázaddal, pontosabban negyvenhét évvel azután, hogy Poe papírra vetette Pym történetét, a dél-angliai Falmouth városában három angol matróz került bíróság elé, akik negyedik társukkal együtt a Mignonette nevű Southamptonból Ausztrália felé indult, de valahol a dél-Atlanti-óceánon elsüllyedt jacht túlélői voltak. Egy mentőcsónakban, éhségtől és szomjúságtól gyötörten határoztak egyikük föláldozása és elfogyasztása mellett, és így – a „szerencsésen” kifejezés talán túlzás lenne – meg is menekültek. Poe története és az 1884-es eset már eddig is sok hasonlóságot mutat, ha azonban hozzátesszük, hogy a tizenhét éves hajósinast, akit a három brit tengerész megevett, szintén Richard Parkernek hívták, igencsak meglepődünk. Richard Parker… nem túl ritka név, na de akkor is…! Hogy a valóságot utánozza egy regény, az megszokott dolog, de hogy a regényt a valóság reprodukálja…?! Hm.
  Richard Parker amerikai tengerész (1811 k. – 1827. július 16. Atlanti-óceán, az északi szélesség 17° és a nyugati hosszúság 35°, vagyis kb. 800 kilométerre nyugatra a Zöld-foki szigetektől.)
  Richard Parker brit tengerész (1867, Southampton –- 1884. július 25. Atlanti-óceán, a déli szélesség 24° és a nyugati hosszúság 34°, vagyis kb. 600 kilométerre, keletre Rio de Janeirótól.)
  Emlékszünk ugye, hogy Poe könyvében is hárman voltak a kannibálok és négy napig ették az ő Richard Parkerüket, ugyanúgy, ahogy a három angol is négy napig élt a maga Richard Parkeréből. Akár iskolai számtanfeladvány is szerkeszthető a valóság által megerősített fiktív történet alapján: ha 1 hajósinas 3 tengerésznek 4 napra elegendő, akkor 6 tengerész 12 napig történő élelmezéséhez mennyi hajósinasra lenne szükség?

  A brit tengerészeket egyébként a Montezuma nevű Dél-Afrikából Hamburg felé tartó német kereskedelmi hajó mentette meg. Azt már tényleg csak az érdekesség kedvéért említem, hogy a bark az aztékok királya után kapta a Montezuma nevet, aki legalábbis a spanyol hódítók szerint megrögzött emberevő volt. Ja, és mellesleg Paul Gauguin francia festő távoli őse.

  Két egyforma történet, két azonos misztérium követi egymást – mondhatni, áll egymás mögött az időben –, de mivel gyarló képzeletünk az időt csak mint térélményt képes vizionálni, e két rébusz a térben is egymás mögé kerül. Vajon a festmény rejtélyes címe – A tiltott másolás – kapcsolódik-e a képen látható könyv történetéhez, illetve a történet valóság általi lemásolásához? A megszokott képlet, hogy tudniillik a művészet „mintegy tükröt tart a természetnek” újabb csavart kap, hiszen esetünkben a valóság is fölemeli a tükrét, hogy egy irodalmi alkotást mutasson föl benne. Ahhoz, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, abban tudniillik, hogy Magritte festményének különös alakjai, az egyforma férfiak, a Richard Parkerek által megjelenített koincidenciára utalnak, azt kellene csupán tudnunk, hogy Magritte és James tudtak-e, tudhattak-e egyáltalán a második Richard Parker sorsáról.

  Mielőtt megpróbálok válaszolni, jöjjön egy új bekezdés: a Koestler-szál. Arthur Koestler magyar származású író, a brit Királyi Irodalmi Akadémia tagja 1974. május 4-én a Sunday Times- ban közölte az iker-sztorit, mint az általa meghirdetett és zsűrizett koincidencia-verseny győztesét. A másodszorra megevett Parker fiú egyik oldalági rokona, bizonyos Nigel Parker küldte be Koestlernek a bírósági dokumentumokkal hitelesített történetet. Bulvárhírré ekkor, vagyis 37 évvel A tiltott másolás elkészülte után vált az események és nevek különös egyezése, amikor Magritte már nem is élt, a mexikóba visszavonult Don Eduardo pedig inkább xilitlai kertjének madaraival társalgott, virágait szagolgatta és aligha járatta Londonból az ízléséhez képest amúgy is túl konzervatív Sunday Times-ot.

  1974 elején, amikor Koestler meghirdette a Sunday Times koincidencia-versenyét már a parajelenségek elkötelezett szakértőjének számított. A dajkabéka esete című könyvében, illetve A vak véletlen gyökereiben járta körül a témát. Úgy vélte, hogy a meglepő esetek nem a vak véletlen szülöttei, hanem megfelelnek valami rejtett szabálynak, olyannak, ami kívül esik az unalmas materializmus és az iskolás determinizmus hatókörén. Azt remélte, hogy az a nagy merítés, az a széles gyűjtemény, ami a koincidencia pályázat jóvoltából az ölébe hullik, esélyt ad majd neki e rejtélyes szabály definiálására. Úgy képzelte, hogy az Univerzumban léteznie kell egy gravitációhoz hasonló másik vonzerőnek is, ami térben és időben is közel rántja egymáshoz a hasonló dolgokat, csoportba tömöríti az egymással rokon jelenségeket. A klasszikus fizikában kauzalitásnak nevezett fogalom mellett, amely az események ok-okozati összefüggését vizsgálja, egyre többet emlegette a szerialitás fogalmát, amit olyan jelenségekre alkalmazott, amelyek valamiféle egymáshoz rendeződést vagy összeesést mutatnak anélkül, hogy bármiféle oksági kapcsolat kimutatható lenne köztük. Párhuzamosan létező univerzumokról, hipertér-alagutakról elmélkedett, olyanokról, amelyek közvetlen kapcsolatot tesznek lehetővé egymástól csillagászati távolságban lévő világok között is. Einstein tömeg–energia ekvivalenciájából a tudat és az anyag azonosságára következtetett, és megerősítő mondatokat olvasott ki a csillagász, Arthur Stanley Eddington, a fizikus, Wolfgang Ernst Pauli és a pszichoanalitikus, Carl Gustav Jung írásaiból. Rendkívüli energiával és dicséretes szorgalommal rágta át magát minden, a témához tartozó könyvön, de valahogy Poe munkáiról elfelejtkezett.

Ha tényleg csupán 1974-ben, a Koestler-pályázat eredményhirdetése nyomán vált volna közismertté a valódi Richard Parker szomorú sorsa, akkor indokoltan kételkedhetnénk, és jogosan tehetnénk föl a kérdést, honnan a csudából tudott róla Edward James és René Magritte 1937-ben. A másodszorra megevett Parker azonban egyáltalán nem volt ismeretlen. A szomorú esetet, bár címlapjukon hozták a brit lapok, fél évszázad múltán nyilván elfelejtették volna, az emberevők ellen indított per azonban a precedensen alapuló angolszász törvénykezés a „common law” egyik iskolapéldája lett, jogi körökben tananyag, az eset különössége folytán pedig a jogászok társadalmán kívül is elhíresült. A londoni Felsőbíróság Királynői Kollégiuma, a Queen’s Bench Division az esküdtszék véleménye alapján gyilkosság vádjával halálra ítélte Tom Dudley kapitányt és Edwin Stephens kormányost, mert a védekezésükben előadott „végszükséglet” kifejezést az addigi gyakorlat csak a „jogos önvédelem” formájában ismerte el. Az ítélet igencsak megosztotta a közvéleményt, a szolidáris tengerészek szimpátiatüntetésbe kezdtek, a felháborodást Viktória királynő is érzékelte, aki végül uralkodói kegyelemben részesítette a két férfit, akik csekély, mindössze hat hónapos kényszermunka után szabadon bocsájtattak és Ausztráliába emigráltak. Azóta a „végszükség” kifejezést a Dudley és Stephens ügy fényében toleránsabban mérlegelik a brit bíróságok. Hogy Magritte halhatott-e az Angliában közismert ügyről, azt nem tudom, de a legjobb iskolákban végzett Edward James felől biztos vagyok, különösen miután a Dudley és Stephens ügy iratai közt is rábukkantam a James névre, a vádat képviselő főügyész neve Sir Henry James volt. Nincs ugyan tudomásom róla, hogy a két James, Hereford bárója és a mi arisztokrata költőnk rokonságban állt egymással, egyébként a James még a Parkernél is gyakoribb név, inkább a per egy másik szereplőjével hozakodnék elő, az ország legmagasabb jogi méltóságával, Anglia főbírójával, Sir John Duke Coleridge-dzsel. Nem csak azért írok róla, mert tekintélyére és bölcsességére igencsak szükség volt az ügy kapcsán (életrajzának három legfontosabb ítélete közt említik a Regina v Dudley and Stephens pert), hanem azért, mert Sir John az egyik legnagyobb angol költő, Samuel Taylor Coleridge unokaöccse volt, igen, azé a Coleridge-é, akinek legismertebb költeménye, az Ének a vén tengerészről (The Rime of the Ancient Mariner) volt az az ős-romantikus kútfő, amelyet minden irodalomtörténet elsőként említ, ha sorolni kell, miféle előzményekre támaszkodott Edgar Allan Poe az Arthur Gordon Pym megírásakor.

  Arra kellene még magyarázatot találni, hogy 1884-ben miért nem derült fény a koincidenciára, vagy ha észre is vette valaki a névegyezést, miért nem lett világszenzáció a dologból. Az ok egyszerű, akkoriban Poe szinte teljesen ismeretlen volt a szigeten. Az angolok méltóságukon alulinak tartották, hogy amerikai könyveket vegyenek a kezükbe, és a Dickens, Tennyson majd Wilde által írt méltatások sem nagyon hatották meg őket. Poe európai befogadása Franciaországból indult el, amelyben döntő szerepe éppen Baudelaire fordításainak volt, továbbá Gustave Dorénak, aki életművét A holló illusztrációival koronázta meg, és persze Verne Gyulának, aki Jégszfinx című regényében megírta az Arthur Gordon Pym folytatását. A sznob angolok csak akkor kezdtek fölfigyelni Poe-ra, amikor észrevették, hogy a franciák, akiknek a véleményére mindig is sokat adtak, már réges-rég beleszerettek.

  Föltehetnénk még azt a kérdést, hogy A tiltott másolás alkotója és tulajdonosa, Magritte és James, miért nem verte nagydobra a dolgot. A két férfitől azonban nem remélhetünk felvilágosítást. Magritte nem szerette magyarázni a képeit, képei különös címét sem. Az volt a véleménye, hogy ha a magyarázatok miatt csorbulna a képek titokzatossága, akkor éppen a lényegük veszne el. Általában ilyen általánosságokkal fizette ki a kíváncsiskodókat: „Ha valaki egy képet azzal a szándékkal néz, hogy megtudja, mit jelent, akkor egy idő után már nem is magát a képet látja, hanem a felmerült kérdéseken töpreng. A képeket nézni, nem pedig megfejteni kell.” És James? A mecénás természetesen tiszteletben tartotta a festő szándékát, született arisztokratizmusához amúgy sem illett volna holmi bulvárszenzációkkal hozakodni elő.

  Firtathatnánk még, hogy vajon a szürrealizmus, Magritte választott mozgalma, stílusirányzata és filozófiája mennyire volt fogékony az olyan misztériumok iránt, amit a két megevett matróz sorsában megjelenő koincidencia jelképez. Mert számomra egyre nyilvánvalóbb, legalábbis amióta a kandallópárkányra odakészített, mintegy segítségül ottfelejtett Poe-regény révén a kettős emberevésig eljutottam, hogy a véletlen ismétlődések misztériuma izgatta Magritte-et.

  Véletlen! A dada és a szürrealizmus egyik legfontosabb alkotástechnikai kellékéről van szó. Talán nem is kell a szó, hogy egyik. Sok dadaistaként meg szürrealistaként számon tartott alkotás készült „kalapköltemény” módszerrel, harmonikás papíron való, vagy becsukott szemmel történt rajzolással és automatikus festéssel. Követték a véletleneket, de elébük is mentek. Véletlengenerált eseményekkel, irritációkkal, balesetekkel programozott koincidenciáikat hoztak létre, amelyek így nem önkényes művészi döntések szubjektivitásából fakadtak, hanem Breton kifejezésével objektív véletlenek voltak. "Hasard objectif", mondta, csak a véletlen révén megmutatkozó jelenségek mentesek az ideológiáktól, a hamis tudattól, az eldologiasodott emberi kapcsolatoktól. A képi ábrázolás fogalmának spiritualizálására is alkalmas fogalom a véletlen, az ahogy a realitást felülírja a valóság, valóságot az igazság, az igazságot a látszat, a látszatot a hit, a hitet megint a valóság, és így tovább, örök visszatérés az egymással véletlenül (véletlenül?) megfelelő szögben fölállított tükrök jóvoltából. Véletlen. Ez volt a szürrealisták előfutáraként számon tartott Lautréamont gróf folyton elővett esernyős-varrógépes hasonlatának legfontosabb szava is, tudniillik, hogy véletlenül találkoznak ezek a tárgyak a boncasztalon. Magritte legfontosabb illusztrált kötete éppen az elhíresült mondatot magában foglaló Maldoror énekei című könyv volt. Némi elégtételt is jelenthetett számára az 1948-as megbízás, mert tizennégy évvel korábban a nagy vetélytárs Dalí már illusztrálhatta a Maldorort.

  Igen Savador Dalí! Magritte után ő lett Edward James legfőbb pártfogoltja, s minő meglepetés, megjelennek Dalí életművében is a kannibál motívumok. Kannibál nosztalgia (1933), Őszi kannibalizmus (1936), a Tárgyak kannibalizmusa (1937). A festmények mellett, mintegy magyarázatul ott egy esszé, pontosabban egy „paranoia-kritikai” analízis is, a címe: Millet Angelusának tragikus mítosza. Az írás ugyan csak 1963-ban jelent meg, de 1936-ban, a spanyol polgárháború kitörésekor (meg A tiltott másolás festésekor) már megvolt, pontosabban az akkori zűrzavarban egy időre éppen elveszett, a szószátyár Dalí (tökéletes ellentéte a befelé forduló Magritte-nak) azonban minden alkalmat megragadott, hogy fecsegjen kedvenc témájáról, ami nem volt más, mint a kannibalizmus rejtett jelenléte az Angeluson. Nehéz lenne békésebb képet, nyugalmasabb szituációt képzelni az alkonyi tájban néma imába fogó krumpliszedő parasztoknál, Dalí szerint azonban „az egyetemes festészet legnyugtalanítóbb, legtalányosabb, tudatalatti tartalmakban leggazdagabb alkotásával” állunk szemben, amelyből „tébolyító dráma árad”. A Millet-kép nő figurája és a vele szemben levett kalappal álló (a kalappal erekcióját rejtő) férfi koitusz előtti feszült pillanatát jeleníti meg a kép. Az anya imádkozó testtartásából következtet a kannibalizmusra, amit az imádkozó sáskák szerelmi életének tanulmányozása ihletett. Az imádkozó sáskák nőstény egyedei ugyanis nász közben, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is megszakítanák a kopulációt, fel szokták falni a hím egyedet. Agyvelején kezdve szép fokozatosan elfogyasztják partnerüket, ráadásul – hogy a dolog még borzongatóbb, vagy ha tetszik, magasztosabb legyen – úgy, hogy a hím hiányzó fejjel és lerágott testtel, élete utolsó pillanatáig folytatja a közösülést. Mindig úgy képzeltem, hogy szerelmi aktus esetén nekem is ugyanazt a sorsot kell elszenvednem, mint az imádkozó sáska hímjének – magyarázta James-nek Dalí, akit természetesen ő is lefestett, ráadásul éppen 1937-ben. Ott áll fehér ingben, csípőre tett kézzel az Elefántokat tükröző hattyúk című képen, mellékalak csupán, mégis jól felismerhető. Sokkal jobban, mint Magritte festményén A tiltott másoláson.